Az Átok a japán J-horror filmek és sorozatok amerikai adaptációinak sorába illeszkedik, közeli rokona A kör és a hamarosan látható Dark Water (a fiatal nő-gyerek-szellemek konstelláció).
A J-horror ősi ázsiai kísértethistóriákat elevenít fel mai városi környezetben, így közelítve a félelmet a mindennapi rutinhoz. Hatásához képest olcsó műfaj, mert a speciális effektek helyett inkább az atmoszféra és a karakterek kidolgozására törekszik. Ennek köszönhető az amerikai remake-ek egymásutánja is – a Grudge jellegzetes keletkezéstörténete szerint Sam Raimi, aki a Pókember révén jelentős produceri szabadságot kapott a Columbia Picturestől, a filmjogok elosztásakor Takashi Shimizu sikeres Ju-Onjára tette rá a kezét, de még azt is lespórolta, hogy Amerikába tegye át a történetet, úgyhogy az újraforgatásra végül is Tokióban került sor, közepes amerikai sztárokkal. A The Grudge másik producere, Taka Ichise A kör ősének, a Ringu című horrorfilmnek a készítője, és az operatőr is közös, Hideo Yamamoto személyében.
Nem vagyok Kör-rajongó, de maradnék még picit a párhuzamnál, mert fontos dolgokat mond el a filmről. Kezdve azzal, hogy a The Grudge kísértete onnan lopta a parókáját és gesztusait. Egy megkínzott fiatal nő valamiért nagyon haragszik, és csapzott fekete haja alól a nézőre mereszti a szemét. Van még kicsit macskaszerű, ugyancsak zöldes fiatal fiú, ketten kísértenek, mint később kiderül, mindketten az elátkozott házban lettek a féltékeny férj áldozatai. A szőke amerikai hősnő (Sarah Michel Gellar, Sikoly 2, Tudom, mit tettél tavaly nyáron, Scooby Doo 1-2) úgy jön a képbe, hogy a bejárónő rejtélyes eltűnése miatt ő kerül a házba, mint szociális munkát is végző cserediák. A béna amerikai hölgy, akit gondozni kell, és aki már megszólalni sem tud az elviselt rémségektől, Grace Zabriskie, Laura Palmer anyukája a Twin Peaksből. A The Grudge használja A kör eszközeit (a kísértet esete a biztonsági kamerával), soksok más ismerős eszköz mellett (lépcső, tükör, macska okozta vaklárma, alsó kameraállás stb.).
Az utalások finomságát tekintve, van ez a kicsit koloniális, de tagadhatatlanul hatásos helyzet, hogy amerikai hősök sodródnak a nagyon mainak és egyben nagyon idegennek beállított japán városban. A beavatandó főhősnő picit beszél japánul, a többiek nem. Azt a feleséget, aki expliciten is kifejezi az idegenség miatti félelmét, bevásárlás közben látjuk, különböző dobozokat emel le a polcról, amelyeken számára ismeretlen ételekről számára ismeretlen jelekkel áll ismertető. Igen ígéretes, és az animéken csiszolódott dizájn is remek, csak sajnos koncepció híján az egészből nem lesz semmi. Illetve az lesz, hogy másfél-két percenként újabb szereplő tapogatózik be reszketve az elátkozott lakásba, fel a lépcsőn, fokozódó zenére kinyit egy ajtót, ami mögött egy másik ajtó, ami mögött a rém – itt a sokból körülbelül két jó megoldás van: mikor a kísértetlány fekete hajzuhatagként tölti be a nappalit, illetve amikor az előle a munkahelyéről hazamenekülő nőt az ágyból, a paplan alól kikukkantva viszi el (merthogy az átok, kicsit logikátlanul, az elátkozott helyen kívül is hatni kezd). Az amerikai főhősnő természetesen nyomozni kezd, s a film vége felé egy időugrásos beavató látomásban mintegy le lesz vetítve neki a kísértést okozó tragédia. A zene kulminál, a lány szembesül a szellemmel, és úgy szabadul meg tőle, hogy benzinnel felgyújtja (!). Majd, hogy a máris készülő második és harmadik résznek is maradjon a lerágott csontból, mégiscsak elkapja a rém, amikor megsérült szeretőjét látogatja a kórházban.
Ha visszaemlékszünk re, ott, mint becsületesebb pszichothrillerben, ugyanez a vonalvezetés valamiféle összefüggő logikát rajzolt ki, majd a gothic jellegzetes gesztusával arra futott ki, hogy a főhősnő felismeri a kísérteties ismerősségét, feloldódik a borzongást okozó elfojtás, visszajutunk a traumához, és egyfajta katarzisban megértjük a gonoszt. Itt a sok ígéretes utalásszál a beavatással együtt a semmibe vész, maradunk az ijesztgetős film kategóriájánál. Azért kár ez, mert az utalásokon kívül még az ijesztgetés is ígéretes. Az vesse az első követ, aki egyik változatnál sem kapaszkodott a székbe. Ha mondjuk hajlandóak lettek volna az alkotók a műfaji közhelyek közül a puzzle-logikára utaló jeleket kihagyni, tekintve, hogy az ezekre a nyomokra ráállított néző amúgy sem talál semmit, akkor a műfajban kiváló látvány, a logikátlanság és az ijesztgetés együtt talán kiadhatott volna egy maradandóbb „irracionális gonosz"-filmet. Persze lehet, hogy az erre a visszafelé tett lépésre szánt fáradtság és idő is bőven felesleges, hiszen a 10 milliós költséghez képest az amerikai összbevétel 110 millió dollár körül mozog, és máris lekörözte A kör 2-ét. Utolsó tippként, a film hivatalos honlapján saját névre köthetünk szerződést a házbeli munkára, majd ott bóklászhatunk idegtépázó zenére a szobákban. A kimenetelt nem mondom el, de ingyen van.