Lassan kijelenthetjük, hogy a különc videoklipes-gördeszkás srác, akit Spike Jonze-nak hívnak, valódi filmrendezővé válik, sőt, a John Malkovich menet és az Adaptáció után bizonyította, hogy Charlie Kaufman nélkül is megáll a lábán. Legújabb nagyjátékfilmje egyszerre elszálltan különc és okosan visszafogott: Maurice Sendak azonos című gyerekkönyvéből készült adaptációjával Jonze a tavalyi év egyik legfurább, legszerethetőbb alkotását készítette el.

Előbbi kijelentések tükrében már szinte nem is meglepő, hogy a hazai forgalmazók újfent nem mertek kockáztatni, és így a film Magyarországra csak DVD- és BluRay-formában jutott el. Azért illik megjegyeznünk azt is, hogy bár Jonze filmje az egyik legjobb a 2009-es mezőnyből, a pénztáraknál meglehetősen alulteljesített. A többé-kevésbé 2006 óta készülő produkció ugyanis a borzasztóan magas, 100 millió dolláros költségvetést épphogy csak be tudta hozni Amerikában. Ennek a ténynek pedig feltehetően igen sok köze van ahhoz, hogy a film bár mesekönyvön alapszik, távolról sem értelmezhető könnyen.

A történet főszereplőjéről, Max-ről nem tudunk sokat, viszont vélhetően elég problémás kisfiú, az átlagosnál jóval élénkebb fantáziavilággal. Azonban amikor ezt nem tudja kiélni – sem nővére, sem anyja nem tud a fiú által elvárt mértékben odafigyelni rá – az elutasításra és magányra agresszióval válaszol. Figyelem hiányában Max végül felölti farkasjelmezét, és vele a fenevad szerepét is, ami azonban nem nagyon talál elfogadásra a családban. A szükségszerű balhé után Max elszalad édesanyja elől, és egészen addig menekül szögesdrótokon, sövényeken és végül az óceánon át, míg partot nem ér a fenevadak szigetén.

Kvázi-száműzetésében Max azonnal összeismerkedik a szörnyekkel, akik nyomban királyukká is választják a kisfiút. A sziget látszólag tökéletes hely számára, ahol egyszerre élheti ki agresszióját és képzelőerejét. A film furcsaságai azonban már hamar elkezdenek megmutatkozni: a fiú és a vadak játéka ugyanis nem egyszerű rakoncátlankodás és ártalmatlan csínytevés, hanem szinte brutális erőszak és féktelen rombolás, amiben ráadásul nincs is feltétlen egyetértés a szigetlakók között sem. Az új király, miután megismeri alattvalói helyzetét, küldetésévé teszi, hogy a széthúzáson felülkerekedve újraegyesítse a vadakat. A történet trükkje azonban pont ebben rejlik, ugyanis a fiú és a fenevadak semmit sem tudnak „tanítani” egymásnak. A változást végül csak önmagukból kiindulva egymásnak tükröt tartva tudják elérni.

Ezért az Ahol a vadak várnak nem egyszerűen egy megbékélésről és a másik elfogadásáról szóló didaktikus tanmese, hanem egy kisfiú kőkemény harca a magánnyal, kívülállással és önmagával. A film mindezt mindenféle fölösleges báj és giccs nélkül, helyette sok-sok iróniával és szarkazmussal valósítja meg, amelyek ezúttal nem a cinizmus, hanem a végtelen képzelőerő szolgálatába állnak. Mindamellett Jonze alkotása sokkal inkább a szorongás és az önmagunkba fordulás filmje, mint a felhőtlen kikapcsolódásé. A fantázia és a képzelet világa ugyanis nem jelenti egyből a bajok eltűnését is. Éppen ezért Max a szigeten ugyanazokkal a gondokkal és komplex érzésekkel kénytelen szembenézni, amelyek elől elmenekült (ld. Carol és KW kapcsolata vagy Alexander szorongásai). Nem nehéz tehát rájönni, hogy a vadak szigete, és maguk a vadak is voltaképpen a magányos kisfiú és környezete parabolái. Ebből a szempontból nem egyszerű fogást találni Jonze alkotásán, mert igazából sem a gyerekek, sem a felnőttek korosztályához nem szól a film.

Ennek részben köze van a Warner Brothers és Jonze konfliktusához is: a rendező szerette volna sokkal kevésbé családbaráttá faragni a történetet, míg a stúdió inkább a gyerekközönségre akart támaszkodni. Így aztán a végeredmény egy kicsit mindkettőjükhöz tud beszélni, ugyanakkor teljességgel levetkőzi a Pixar és a Dreamworks felnőttek-számára-is-élvezhető mesefilmjeinek bugyutaságait. A hollywoodi család- és gyerektörténetekre oly jellemző sziruposság tehát elmarad, és a film ezek helyett egy furcsa, már-már depresszív, zavarba ejtő kevertséggel tölti ki Sendak könyvét.

Jonze filmjének legnagyobb ereje a karakterekben és azok ábrázolásában rejlik. Ráadásul a főszereplő Max sem egy pozitív, hamar és feltétel nélkül megszerethető karakter. A szörnyek pedig nem vadabbak (legfeljebb nagyobbak) mint a főszereplő kisfiú, és inkább torz plüssállatokra hasonlítanak, mint vérengző fenevadakra (persze Sendak figurái már eleve nem voltak nagyon félelmetesek, amit Jonze tökéletesen tudott adaptálni). Ehhez tartozik még, hogy valódi színészek és játék híján a szörnyalakokat csak a szinkronhangok fűszerezik, amelyek viszont egytől egyig zseniálisak. Max új barátai olyan kiváló színészek hangján szólalnak meg, mint James Gandolfini, Chris Cooper vagy Forest Whitaker. A kisfiú szerepében Max Records pedig olyan érzékeny és erős alakítást nyújt, hogy minden egyes pillanatát, gesztusát maradéktalanul el tudjuk hinni.

A rendező a technikai kérdésekben is hű tudott maradni önmagához, a vadak életre keltéséhez ugyanis a lehető legkevesebb CGI-effektet használták. A 3D-s filmek hajnalán és öncélú pixelorgiák korában ennek a döntésnek magán a gesztuson túl az a jótékony mellékhatása is megvan, hogy még a nyilvánvalóan számítógépes megoldások sem válnak tolakodóvá, fölöslegesen kitüremkedővé. Az Ahol a vadak várnak világa olyan hely, ahol nagyszerűen összeolvad a modell és a számítógép, analóg és digitális, létrehozva a Jonze-tól eddig ismeretlen, ám világához maradéktalanul passzoló közeget.

Bő fél évvel az amerikai premier után az Ahol a vadak várnak tipikusan olyan filmnek tűnik, amelyre a legtöbben első megtekintés után, vagy megtekintés nélkül ráhúzzák, hogy egyszeri, felejthető alkotás. Azonban ahogy fentebb már többször kijelentésre került: Jonze filmje a legkevésbé sem adja könnyen magát. Éppen ezért talán sokakban megmaradnak a mű okozta zavarok és általa feltett kérdések, amelyekre idővel a választ is megadja majd Max és a vadak története.