Az új Ice Age sajnos az evolúció csúcsa helyett annak zsákutcája lett. Minden felvillanó képsor arról tanúskodik, hogy a Jégkorszak 4.: Vándorló kontinens füstje sokkal nagyobbra sikeredett, mint a lángja.
Forró nyári délutánokon kifejezetten jóleső érzés beülni a léghűtött mozisötétbe. Még akkor is, ha nem ígér feltétlenül sokat az épp műsoron levő film. Ha viszont egy olyan, a nyár egyik legjobban várt alkotásaként számon tartott alkotásról van szó, mint a négyes Jégkorszak, az ember már jegyvásárláskor örömkönnyeket hullat. Nem zavarja a háromdés kiszerelés, hisz jó ideje tudja már, hogy a térhatás csak fokozza az animált karakterek által beindított endorfintermelést. Az sem zavarja különösebben, hogy az elmúlt egy évtizedben ez a negyedik Jégkorszak, hisz az egyes részekben is szóba kerülő evolúciós fejlődés alapja a változ(tat)ás. Sajnos azonban már a film első pár percében kénytelen megállapítani, hogy az új Ice Age sajnos az evolúció csúcsa helyett annak zsákutcája lett. Minden felvillanó képsor arról tanúskodik, hogy a Vándorló kontinens füstje sokkal nagyobbra sikeredett, mint a lángja. Steve Martino és Michael Thurmeier a történet helyett a franchise marketingjére fókuszált, így a másfélórás animáció – bár nagy reményekkel kecsegtetett – csak látványból vizsgázott jelesre.
Az 1960-as évek Alfred Wegener nevéhez kapcsolódó elméletének Jégkorszak-adaptációja első hallásra óriási dobásnak tűnt – a kontinensvádorlás szó minden, alapvető földrajzi és -tani ismeretekkel rendelkező kicsi és nagy fantáziáját beindította. Kivéve a rendezőpárost, akiknek nem sikerült kiaknázniuk a litoszféralemezek mozgása által elindított sztorit. Az ősföld „feldarabolásának” sztorija eleve rosszul van súlyozva – Pangea osztódásából csak annyi csapódik le a legtöbb nézőben, hogy kedvenc állataik egy, a nyomukban magasodó sziklafal előtt rohangálnak. Arról van szó ugyanis, hogy egy óriási földmozgás leszakít a kontinensről egy szigetet, rajta Mannyval, Diegóval és Siddel. A mindenki által – ha nem máshonnan, szupermarketek polcairól – jól ismert mamut, kardfogú tigris és lajhár így kénytelen elszakadni a hordától. Kontinensük ősvizeken való vándorlása során fura tengeri lényekkel, őskalózokkal és földrészekkel találkoznak. Ezek a randik többé-kevésbé humorosra sikeredtek, de nem sikerül überelniük az amúgy több szempontból erőltetettnek tűnő motkány-makk találkozást.
Az animáció nagy hibája – bár elképzelhető, hogy ez csak kisgyerekes apukaként tűnt fel –, hogy kevésbé érvényesíti a prodesse et delectare horatiusi elvet – a készítők ugyanis fittyet hánynak a táplálkozási láncra (lásd például a banánt zabáló fogascetet), így ne csodálkozzunk, ha az alkotás egyik célcsoportjába tartozó csemeténk az első biológiaórán beszervál majd egy elégtelent. Persze, értem én, hogy az animáció így próbál kampányolni a családba vetett hit fontossága mellett, de a paleolitkarakterek talán túl görcsösen ragaszkodnak ehhez az üzenethez. Ugyanígy nem tudja kezelni a legfiatalabb generáció – még azok sem, akik az első Jégkorszak-film megjelenésekor nőttek ki a hátulgombolósból – az Odüsszeiára (szirének), illetve a Rettenthetetlenre (lázadó hörcsögök) való kikacsintásokat sem, amelyeknek nem a jelenlétével, hanem a kibontatlanságával van a gond.
Persze mindezek ellenére lesznek olyan anyukák, illetve apukák, akik a játszótéren ódákat zengnek majd a filmről, hogy ilyen meg olyan jól élvezte a gyerek az új Jégkorszakot, hogy ilyen meg olyan jó dolgokat mondott a család fontosságáról, hogy így meg úgy utalt a generációs különbségekre. Pedig a hanyagul összefércelt Jégkorszak 4: Vándorló kontinens a 3D-t leszámítva szinte semmivel sem jobb az egyenanimációknál.
