Húszezer évvel ezelőtt bolygónk éghajlata más volt, mint manapság. A kontinensek felszínét vastag jégpáncél borította, s minden életképes egyed csordákba tömörülve vándorolt dél felé, ha nem akart mirelit leletként fennmaradni az utókor számára. Különcök azonban köztük is akadtak. Manfred, a magányos mammut a hordákkal szemben épp ellenkező irányba halad, míg Sid, a szószátyár lajhár önhibájából reked a zord északon. A kiábrándult Manfred családja elvesztése miatt saját elhatározásából vonul szemben az árral, a folyton dumagép Sid viszont lustaságából adódóan átaludta a vándorút kezdetét.
Együtt találnak rá Roshanra, az embergyerekre, kinek faluját a kardfogú tigrisek dúlták föl. Bár természetük nagyban különbözik, vastag bundájuk alatt érző szív dobog. Céljuk nemes: a csöppséget vissza kell juttatni övéihez! Ekkor csapódik hozzájuk Diego, a kardfogú tigris, a bosszúvágyó falkavezér spiclije, küldetése pedig az apróság megszerzése. Reggelire. Félrevezeti társait, s míg ők azt hiszik, hogy a kétlábúak nyomában járnak, Diego főnöke kelepcéjébe csalja őket. Hosszú útjuk során természetesen mindannyian megváltoznak. Igaz barátság szövődik köztük, legyőzik a veszedelmet, s a gyermek is visszakerül saját családjához.
Az alapsztori kissé ismerősnek tűnhet, hiszen a vadállatok közt rekedt embergyerek történetéről már tucatnyi filmet láthattunk. (Elég, ha Maugli és Tarzan megszámlálhatatlan filmfeldolgozására gondolunk.) Mesénket felejthetetlenné a kiváló szófordulatok és a mindent elsöprő rendkívül eredeti humor teszi. Három főhőse egymástól tökéletesen különböző karakterek. Az izgága, kotnyeles Sid és a magába fordult monogám Manfred kettőse elsőre csupa ellentéteket szül. Később a gyermek védelmében összefognak a ravasz, kettős játékot űző Diego ellen, aki lassan maga is megkedveli a védtelen kisembert. Végül a fináléban Diego is az apróság védelmére kel, miközben saját fajtája ellen fordul.
Az érzelmi szálak persze csak akkor tombolnak, amikor szükség van rájuk. Hőseink a film nagy részében valódi énjüket meg nem hazudtolva csetlenek-botlanak a bolygónyi jégpályán. Ilyen figurák egy csapatban a röhögés biztos forrását jelentik bármelyik komédiában. S ez még nem minden! A mese egyáltalán nem mellékes mellékszereplője egy bohókás, mókusféle állatka, aki rendíthetetlen harci kedvvel hajszolja végig parányi eleségét a globális lehűlés sújtotta vidéken. Az eseményekhez nem kapcsolódó, a móka fokozására teremtett ügyefogyott jószág makk-hurcolós mutatványai keretbe foglalják, s kerek egésszé varázsolják az őskori csecsemőmentő akciót.
A Jégkorszak alkotói kiváló érzékkel célozták meg a műfaj közönségét. Tudnivaló ugyanis, hogy a rajzfilmek sohasem a legkisebbeknek szólnak. A valódi célközönséget mindig a tinédzserek és a fiatal felnőttek jelentik. Nincs ez másként most sem. A szereplők jellem-fejlődése, a korba nem illő, nagyon is mai humor, a sunyi ármánykodással átszőtt történet túl nagy falat lehet óvodás korú vagy kisiskolás gyermekek számára, biztosított ellenben az ennél idősebbek első osztályú szórakoztatása.
A számítógéppel életre keltett hősök úgyszólván tökéletesek. Az emberi tulajdonságokkal felruházott ősállatok remek gesztusrendszerrel, kifogástalan arcmimikával rendelkeznek. Ez a technika tette lehetővé a figurák még aprólékosabb jellemábrázolását, s talán ez a bonyolultság idézte elő a műfaj még „felnőttesebbé” válását.
A rajzfilm-evolúció csúcsán jelenleg a komputer animáció áll. A Disney és a Pixar műfajt teremtettek a Toy Storyval, a Dreamworks tökéletesítette és újraértelmezte azt a Shrekkel, a 20th Century Fox pedig most szorgos követőként masíroz a kitaposott ösvényen. Mi pedig nem tehetünk egyebet, mint elfogadjuk az új mércét és élvezzük a mozi csodáját.
