Kedves Olvasó! Ha Te szórakozásra, újfajta paródiára, és – mindezek felett – humoros műfajfilmre (blaxploitation) vágysz, ez a szöveg neked iratott, ez a film neked szól. Black Dynamite, az eastwoodiasan igazságos kung-fu-mester ugyanis megbosszulja az Utca összes gonosztevőjét, a világ összes cserbenhagyott nőjét, és nyilván a gonosz, pénzéhes amerikai cégpoklot is.
Kezdetben ugyebár volt az exploitation, ami arról szólt, hogy a celluloidon elmesélt történet valamiféle elhatározásból, elszántságból túlbeszél egy bizonyos témát, ami így több-(de általában) kevesebb sikerrel lesz kifacsarva. Következésképpen az igénytelen, b-kaliberű eco-terrorok, a szex- és blaxploitation-filmek alig éltek meg a mozivásznakon, inkább kultusszá nőtték ki magukat egyes cinefilek lelkében. Ezek közül is a feketékről, feketékkel feketéknek készült blaxploitation-filmek a hetvenes évektől léteznek, az utcákról szólnak, egy-ember-a-világ-ellen receptekből főttek ki, és tele vannak úgy gyártási, mint dramaturgiai hibákkal, és nem utolsósorban agyon vannak loccsantva funk, soul stb. zenedarabokkal. Ízlés kérdése, de lehet őket kis gyöngyfilmeknek tekinteni.
Ezzel, gondolom, egyetért Scott Sanders is, aki épp ezeket a műfaji lehetőségeket használta ki, hogy egy gyönyörű, hetvenes éveket megidéző nosztalgikus vígjátékkal lepjen meg. Egy egyszerű történet ölt epikus formát, amint azt nyakig belemártóztatják a Shafti vagy Sweet Sweetback-i világba. Black Dynamite, ez a veszélyes fekete nőcsábász és eastwoodiasan igazságos kung-fu-mester megbosszulja az Utca összes gonosztevőjét, drogcsempészét, az ártatlan kábítószerfüggő árvákat (!), a világ összes cserbenhagyott nőjét, és nyilván a nagyon gonosz, pénzéhes amerikai cégpoklot. Jólneveltségemnek köszönhetően kerülöm a spoilereket, nem cifrázom a film által vett fordulatokat, de kedves Olvasó, minimum a legsúlyosabbakra számíthatsz ettől a filmtől.
Minden benne van: a mikrofon belóg a képbe, a harcjelenetek teljes mértékben jellemzőek a megidézett korra, a túlsárgásított színek korhűvé teszik, a zene üt, látványban pedig még tovább fokozódik az élmény. A színészi játék kétszeresen visszaköszön, elsősorban a műfaji hitelességnek köszönhetően, majd a rájátszott humor miatt — itt újból a blaxploitation filmekre hivatkozó karakterneveket említeném, mint a Chicago Wind, Black Hand Jack vagy Gunsmoke; esetleg a tipikusan őrületig kifigurázott arcközelieket, zoomokat, split-screen eljárásokat, amelyek az amerikai akció-tévésorozatokra/filmekre hajaznak.
Amikor már beletörődünk, hogy milyen kevés rendező foglalkozik ezen hanyagolt műfajoknak a továbbéltetésével, újraértékesítésével (lásd Terrorbolygó, Halálbiztos, Zombieland), megérkezik ez a friss és eredeti filmlecke, ahol a korabeli filmek összes bakija hirtelen zseniális poénnak bizonyul, a buta történet csak (még jobban) kiemeli a film formavilágát, és az erőltetett színészi játék nem más, mint a műfajt megkövetelő ötlet, amely az első szótól az utolsó gesztusig teljesen hitelessé és szórakoztatóvá varázsolja az írók (Byron Minns és a főszerepet is játszó Michael Jai White) által lemásolt világot. Tény, hogy hálás műfaj a vígjáték: sokkal könnyebb ezt a filmet dicsérni, hiszen műfajilag elég sok minden alól feloldoz, semmit nem érzünk fölöslegnek benne. És tény, hogy a film minél jövedelmezőbb befogadásának érdekében kicsit mindannyiunknak el kell amerikanizálódnunk, kicsit közelebb kell állnunk a kultúrájukhoz – ami, azt hiszem, életünkben először nem fog hátránynak minősülni.
A recept tökéletesen bevált, ezek az emberek halálkomolyan készítettek egy halálosan komolytalan vígjátékot, anélkül, hogy a Brooks-os, Myers-es vagy Sandleres humorlecsóban kössenek ki, és ha ez mind nem elég, nagyon is nyilvánvalóan kalapot emelnek és köszönetet mondanak az akkori filmes stílusbeli eljárásoknak. Kedves Olvasó, itt van másfél óra öröm, amit én sosem vonnék meg tőled.
