Amikor pár évvel ezelőtt Guy Ritchie bankot robbantott két, azóta kultuszmozivá vált gengszterfilmjével (Ravasz..., Blöff), nem gondoltam, hogy akkora űrt hagy maga után, hogy saját maga is képtelen lesz kitölteni azt (a Revolver című szomorú próbálkozásra gondolok). A „brit balfék bűnözők”-vonal méltó utódja csak most került ki egy ausztrál rendező kezei közül.
Nem mintha számítana, hogy ausztrál a rendező, mert az emberek nagyrésze úgysem tudja megkülönböztetni az akcentusokat, másrészt meg a film jó britre sikeredett. No, nem a Jane Austen- vagy Mister Bean-féle britre gondolok, hanem erre a keményfiús, káromkodós, bankrablós Guy Ritchie-félére, amely filmek gyökerei valahol mélyen a hatvanas évek kiváló angol krimijeiben vannak (pl. Ipcress-ügyirat). De nem kell félni: a Bank Job nem áll neki Guy Ritchie-t koppintani, csak épp az ő nevével fémjelzett vákuumot tömködi.
Általában fitymálva tekintek azokra a filmekre, amelyeket mindenki visítva óv a spoiler-veszélytől. Nem a sztorin van a lényeg, ez filmművészet, uraim és hölgyeim! – védem az álláspontomat. Nos, ez épp egy történetcentrikus film, annyira, hogy megérdemelné a sárbadöngölést. Viszont ez a történet egy olyan jó forgatókönyvben materializálódott, hogy kár lenne lelőni. Így hát inkább ujjongok (végre egy jó forgatókönyv!) és épp csak annyit árulok el róla, hogy pár piti bűnöző nekiáll bankot rabolni, nem sejtve, hogy a rablásban érdekelt a brit titkosügynökség is, akik egy királyi családtag becsületét óvnák meg a bank széfjéből elrabolt inkrimináló fotók megsemmisítésével.
A legszebb a sztoriban az, hogy igaz. A hetvenes évek legelején történt, és azóta sem tiszta minden részlete. A brit titkosügynökség például az egyik „résztvevő” dossziéját csak 2054 január elsején fogja nyilvánosságra hozni. Ebből már sejthetjük, hogy az ügy homályba vesző részeit a forgatókönyvírók saját kúfőből pótolták ki, de azt nagyon ügyesen tették: a film egy pillanatra sem ül le, folyton csavarnak egy újat rajta – és mégsem marad érthetetlen, utólag wikipédián utánaolvasós zagyvaság.
A főszereplő a lassan mindenhová kötelező Jason Statham, körítésnek egy tonna hiteles brit arccal. Szerencsére az alkotók nem erőlködtek különösebben, hogy a most dívó amerikai mintára minden szereplőt jellemfejlődés-kúrára fogjanak: az ilyen jellegű mellékszálak hál’istennek jól el vannak hanyagolva, a szereplők legtöbbje egy jól működő képregény-figura. Persze a család, mint intézmény nem ússza meg, hogy ne féltsék kicsit és ne hangsúlyozzák fontosságát – de legalább cserébe megleshetjük a brit arisztokrácia kupibajáró szokásait. És nemcsak: vannak itt fekete szabadságharcosok, korrupt rendőrök, unatkozó rádióamatőrök és veseköves pornókirályok is: minden csak szépen, sorjában.
A humor néha kissé alpári, néha kissé ismerős (itt is elszórakozgatnak a brit akcentusokkal), de épp ezért jó. És nem próbál a történet elé furakodni a fontossági listán. Ugyanez mondható el a képi világról: máshol zavaró lenne ez a sok tévés megoldás (az operatőri és vágói munkára egyaránt értem), ide viszont tökéletesen passzol: hitelességet kölcsönöz és nem szépeleg feleslegesen.
Összesen két apró bajom volt ezzel az ügyes kis remekművel: az egyik a lapos, alvadt zene. Vagy a Guy Ritchie-féle receptet kellett volna használniuk (obskurus, de mégis slágeres popkedvencek gyűjteménye), vagy valami Lalo Schifrin-féle pattogós retró-jazzt. A másik a díszlet- és jelmeztervezés: a néhány antik kocsitól nem süt át a filmből elég markánsan, hogy a hetvenes évek legelején játszódik. De ez már csak a kákán a csomót keresés aktusa, ha már megígértem, hogy nem mesélem el a sztorit.
Bárcsak minden évben lenne legalább egy-két ilyen izgalmas, világot meg nem váltó, de élvezetes heist-film, mint a Bank Job. Az lenne a jó élet.