A Russo-testvérek a Bosszúállók utáni első filmjükben szintén hozott anyagból dolgoznak: Nico Walker Cherry című autofikciós regényéből sikerült forgatni egy nagyot akaró, túlzsúfolt, puffadó és pöffeszkedő mozit, ami a rengeteg súlyos téma közül sajnos egyhez sem nyúl érzékenységgel.
Cherry (Tom Holland) fiatal srác, aki nem különösebben tudja, mit kezdjen az élettel, „nem érti, hogy mit csinálnak az emberek”. Első látásra szerelmes lesz Emily-be (Ciara Bravo), akivel együtt töltenek némi időt, azonban Emily bejelenti, hogy Kanadába költözik továbbtanulás végett. Cherry nagy elkeseredésében és még nagyobb céltalanságában jelentkezik az amerikai hadseregbe. Emily közben meggondolja magát, mégsem megy Kanadába, de már késő: Cherry megy Irakba, de azelőtt még gyorsan összeházasodnak. Medikusként szolgál, átéli a háború különböző borzalmait, haldokló embereket próbál menteni, barátokat veszít el. Hazatérvén egyértelmű, hogy poszt-traumás stressz szindrómában és depresszióban szenved, kezdetben nyugtató-, majd heroinfüggő lesz, és vele együtt felesége, Emily is, aki csak így tudja elviselni ezt a házasságot. A pénz fogy, és Cherry viszonylag békésen és kedvesen bankokat kezd rabolni.
Miközben a Russo fivérek adaptálandó regényt kerestek maguknak, egy jó dramaturgot is kellett volna találjanak, aki határozottan közli velük, hogy ilyen sok témából és összetett történetből – ami a regényben háromszáz oldalon keresztül van ecsetelve, ráadásul egyes szám első személyben – nem lehet egy minőségi és a felszínen túlmutató filmet csinálni. Minden bizonnyal ez nem történt meg, mert a végeredmény pontosan ezt tükrözi: egyik jelenetből a másikba rohanó, montázsos-narrálós flúgos futamról van szó, ami képtelen lehorgonyozni egy szépen kitalált tematikai kikötőben.
Az elején felvillantott, majdhogynem generációs életérzés („céltalan fiatal”) átcsap egy „szerelem első látásra”-történetbe (és az első fél órában már házasok is), aztán jön egy háborús narratíva, ami talán a legproblematikusabb: sajnos a vizualitáson túl nagyon keveset fogalmaz meg abból, hogy tulajdonképpen milyen borzalmakat is él át Cherry, pontosan azért, mert nincs idő itt tétlenkedni, tovább kell haladni a következő történetre, ami a hazaérkezés és a PTSD hatása a környezetre, párkapcsolatra, aztán végre elérkezünk a film kétharmadában ahhoz a témához, ami talán valamelyest érdekelte a rendezőpárost: a drogfüggőség és az emiatt elkövetett bankrablások. Az ilyen hatalmasra duzzadó narratívák gyakran azért válnak problémássá, mert minden illusztratívnak hat: nincs ideje megszületnie a tényleges, igazi drámának, inkább csak felmutatásra kerülnek a dolgok, amolyan showműsor- és látványszerűen. A szerelmi szál esetében egyszerűen el kell fogadnunk, hogy szerelmesek, mert alig van felépítve, az iraki háborús történetben sokkal kevesebb időt töltünk, mint amennyire fontos az a későbbiek szempontjából, és így tovább: kidolgozatlan elemről kidolgozatlan elemre építkezik a film. Legfőbb bűne mégis az, hogy annyira egyszerűen és megszokott módon közelít mindehhez, hogy nem igazán vált ki említésre érdemes hatást vagy érzéseket.
Sajnos ezt a választott formai és történetmesélési megoldások sem segítik. Russoék láthatóan próbálkoztak valamiféle egyediséget adni a filmnek ilyen-olyan trükkökkel: például a kiképzés kimondottan elrajzolt, majdhogynem komikus, torz képi világú és más képarányt használ (megidézve az Acéllövedéket is), Emily a film elején kissé álomszerűen jelenik meg, vannak néha véletlenszerű feliratok, fekete-fehér snittek, PTSD-flashbackek, sőt, Cherry időnként áttörve a negyedik falat a kamerába beszél. Ezekkel a megoldásokkal minden bizonnyal valamiféle szubjektív jelleget próbáltak adni a filmnek, belehelyezni a nézőt Cherry szemszögébe, illetve hű maradni a regény 1/E elbeszélésmódjához, de az esetek többségében inkább zavaróak lesznek, és még jobban elvonják a figyelmet az amúgy is homályos lényegről. Legalább a regény negyede elhangzik belső narráció formájában és az egész film formai szempontból inkább hat inkoherensnek és átgondolatlannak, mintsem bátornak vagy kísérletezőnek. Egyik formai megoldás sem válik igazán fontossá, hangsúlyossá és tartalmassá, mert túl véletlenszerűen és aránytalanul vannak használva.
A legnagyobb kérdés talán az, hogy tulajdonképpen miért is dolgozták fel ezt a könyvet. A megjelenés után majdhogynem egyből lecsaptak rá, de látva a végeredményt nyilvánvaló, hogy nem volt különösebb mély szándék vagy koncepció mögötte: egy nagyon egyszerű és direkt adaptációról van szó, ami semmit nem ad hozzá az eredeti műhöz, mi több, a kissé távolságtartó és tárgyilagos regényfolyam időnkénti őszinte érzékenységét is sikerül vagy teljesen mellőzni, vagy átfordítani hatásvadászatba, vagy éppen felolvastatni Tom Hollanddel. Pedig akinek sikerül túllépni a marvelesdin, az pont ő: jó látni, hogy drámai és komolynak szánt szerepben is megállja a helyét (amit már bizonyított például a Mindig az ördöggel / The Devil All the Time című filmben is), bár a regényt olvasva egy kissé megtörtebb figurát képzelhetnénk el, akárcsak az Emilyt alakító Ciara Bravo esetében is.
A Cherry nézhető, de nem érdekli az ember és nem igazán érdekli a saját témája sem, a filmnyelvi fifikázás és a látvány sokkal nagyobb hangsúly kap benne, de e téren sem lesz kiemelkedő. Szerelem, háború, Iraki háború, PTSD, de drogfüggőség és bankrablás témában is találunk sokkal-sokkal jobb filmeket.
