Roberto Benigni alakjának és az általa képviselt humornak mintegy márkajelzésévé vált az a töretlen és hiperaktív optimizmus, amely akár sekélyes szlogenként hatva, akár filozófiai alapállásként megnyilvánulva hirdeti, hogy teremtsen bár a sors embertelenül lehetetlen, brutális helyzeteket, az élet szépségét, varázslatosságát semmi nem fedheti el.
Buzgó életszeretetnek új filmje sincs híjával, amelyben főszereplőként egy menthetetlenül szerelmes olasz költőt és egyetemi tanárt alakít, Attiliót, aki az iraki háború egyik bombázása során sebesült és kómába esett szívszerelmét igyekszik megmenteni a halál torkából. A halál torka egy bagdadi kórházban lokalizálható, ahol még ragtapasz sincs, az ügyeletes orvos szakmai mozdulatának maximuma pedig, hogy néha reménykedve széttárja karjait, Attilióra hárítva egy Chuck Norris-i akció terhét, jelesül azt, hogy négy órán belül találjon valamiféle orvosságot Vittoria számára. És mivel ilyen körülmények közt a patikába csak úgy leugrani nem lehet, Attilio első lépésben egy helyi, öreg orvos tanácsára hallgatva oldja meg a feladatot: némi hamuból, glicerinből, fűszálból és chipsmaradékból kotyvalékot készít, ami a nő gyomrába juttatva, csodával határos módon, hatni kezd. Ezt követően a bazárból szerzett oxigénpalack segítségével lélegezteti Vittoriát, majd elindul a legközelebbi Vöröskereszt-állomásra – át a mellesleg teljesen békésnek tűnő háborús övezeten –, hogy végre orvosi eszközhöz hasonlító tárgyakkal térjen vissza és arasson végleges sikert a halál felett.
Benigni komédiája hellyel-közzel szórakoztató, könnyed nyári film, számos közhelyes poénja mellett néhány jobbal is fűszerezve. Egyedül az a felszínes igyekezet kifogásolható benne, ám ez nagyon, hogy az iraki háború sötét oldalait felvillantva a humoros helyzetek közé egy kis szomorú háborúellenes propagandát is becsempésszen, ami a film tekintetében reklámgyanús fogás szintjén marad.
A Tigris a hóban édeskeveset mond Irakról – hacsak nem kulisszaként – mint ahogyan a szerelemről vagy a költészetről sem: annál inkább Benigniről, komédiás egójáról, tehetségéről, arról, hogy milyen vicces kis helyzetekbe keveredik folyton, és ezeket hogyan tudja már-már idegtépővé továbbfokozni. Benigni nem csak főszereplő, hanem olyan főszereplő, aki saját humorának érvényesítése okán „nem tűr meg” maga mellett egyetlen elmélyített vagy aktív karaktert sem, ami alól csak Tom Waits kivétel (mert önmagát alakítja a filmben), de például Jean Reno Fuadját bámely, kissé arabos küllemű férfiszínész is játszhatná, annyira szerepnélküli figura. Míg Attilió magánelőadása teljes mértékben kibontakozhat, addig a film cselekményalapja nagy vonalakban van odahányva, kulcsfontosságú(nak tűnő) mozzanatok nem részesülnek dramaturgiai előkészítésben: nem értjük, miért is lett Fuad öngyilkos (sőt, a néző számára talán az sem egyértelmű, hogy nem meggyilkolták, hanem öngyilkos lett), miért nem válaszolt Attiliónak, mielőtt bement a mecsetbe stb. De ilyen a film utolsó csele is, amely a szerelmi szálnak szándékozik némi bonyolultságot kölcsönözni, de itt inkább fura meglepetésként hat a film első részének fényében.
Benigninek nem sikerült azt az érzékeny, de legalábbis hatásos kontrasztot megteremtenie tragikum és humor közt, amit Az élet szép című híres holokauszt-filmjében. A komédia ellenpólusa itt teljes mértékben feledhetővé válik, viszont maga a komédia működőképes: ezt igazolják a hatásos burleszk- és álomjelenetek, melyekben Tom Waits személyesen szolgáltatja a zenei aláfestést.
