Senkit ne tévesszen meg a rettenetes cím, az Őrült boldogság nem egy szentimentális romantikus film, és sokkal inkább szól az őrületről, mint a boldogságról.
Az olasz rendezőóriás, Paolo Virzì nevéhez olyan elismert filmek köthetők, mint a Piero világa (Ovosodo, 1997), a Toszkán szépség (La prima cosa bella, 2010) és az Esélylesők (Il capitale umano, 2013). Utóbbi két film főszereplőit, Micaela Ramazzottit és Valeria Bruni Tedeschit helyezte legújabb filmje középpontjába is. Ramazzotti a klinikai depresszióban szenvedő Donatella Morellit alakítja, aki öngyilkossági kísérlete után kerül abba a pszichiátriai intézetbe, ahol a mániákus hazudozó Beatrice Morandini Valdiranát (Bruni Tedeschi) is kezelik. A kíváncsi természetű Beatricét azonnal foglalkoztatni kezdi a törött lábú furcsa lány háttérsztorija, ezért azonnal a kezelőorvosának adja ki magát, hogy kiszedjen a lányból pár szaftos részletet. Miután lebukik, Donatella értelemszerűen nem akar vele további kapcsolatban maradni, de Beatrice nem az a típus, akit csak úgy le tud rázni az ember. Elintézi, hogy egy szobában lakjanak, és onnantól kezdve éjjel-nappal „szórakoztatja” Donatellát túlzó és abszurd történeteivel. A két nő nem is lehetne különbözőbb: az egyik összes mondanivalóját kettővel el kell osztani, ha meg akarjuk tudni az igazságot, a másikból pedig harapófogóval sem lehet információt kiszedni. Az egyik nap Beatrice belerángatja Donatellát egy spontán szökési akcióba, és onnantól kezdve a két félőrült nő nyakába veszi a gyönyörű – és szintén kicsit őrült – napsütötte, toszkán várost.
A film kezdetén nem sokat tudunk a két főszereplő múltjáról. Beatrice úgy robban be az első jelenetbe, mint egy kúria úrnője, aki napernyőjével flangálva utasítja az összes munkást. Hamar kiderül, hogy nem egy nemesi család birtokán vagyunk, hanem egy, a köz segítésére odaadományozott vidéki villában kialakított pszichiátriai intézetben. Beatrice pedig olyannyira nincs vezető pozícióban, hogy amikor megpróbál kisurranni a kisbuszra felszálló csoporttal, azonnal tetten érik és visszatessékelik a villába. Beatrice megállás nélkül előadja magát, és bár egyértelmű, hogy a történeteinek a fele sem igaz, mégis érezzük, hogy a nő tényleg a felső középosztályhoz tartozott valaha, hiszen ezt öltözködése és műveltsége egyaránt bizonyítja. Donatella személyéről már nehezebb következtetéseket levonni, mert Beatricével ellentétben ő nem szeret magáról beszélni. A kezén lévő hegekről és az apjának írt kétségbeesett segélykérő sms-ekből tudjuk, hogy többször próbált öngyilkosságot elkövetni, illetve az orvosnak hitt Beatricének azt is elárulja, hogy van egy fia, akit elvettek tőle, és egy házaspár adoptálta. Mindkét nőnek sokkal nagyobb tragédia rejlik a múltjában, mint amit először gondolnánk, de ezeket az információkat a film szép lassan adagolja, így én sem fogok többet elárulni belőlük. Bár a két nő rendkívül különbözik egymástól, mindkettejük múltjában hangsúlyos szerepet tölt be az őket kihasználó és cserbenhagyó férfi személye, illetve a feléjük közömbös, önző szülők.
Mivel a film nagy része a pszichiátriai intézeten kívül játszódik, így a Száll a kakukk fészkére vagy a Girl, Interrupted helyett az Őrült boldogság inkább hasonlít egy Thelma és Louise-féle road movie-hoz. A két ikonikus feminista karakter meg is idéződik a film egyik jelenetében, amikor Donatelláék fejkendőben és napszemüvegben, statisztáknak kiadva magukat, elkötik a kelléknek használt kabriót egy olasz film forgatásáról. Az utazás és a közös kalandok során a két nő sokszor egymás agyára megy, mégis egyfajta terapeutaként segítik a másikat. Donatella magába fordulását enyhíti Beatrice életigenlése, míg Beatricét Donatella segíti a valóság talaján maradni. Bruni Tedeschi Beatriceként a film humoráért volt felelős, és abszolút megállta a helyét ebben a feladatban. Kifejezetten szórakoztató és sosem túlzó a játéka, az olasz nyelv sajátosságai pedig tökéletesen illenek a szerephez, a hadarás, a pattogó ritmus, a dallamosság mind segítik a mániákusság kifejeződését. A rendező feleségének, Micaela Ramazzottinak jutott a drámai szerep, Donatella tragikus kapcsolata a fiával központi szerepet játszik a filmben, és a film végi katarzis is ebből a konfliktusból születik. A két nő tökéletes egyvelege a humornak és a tragikumnak, azonban azt fontos megjegyezni, hogy a viccek soha nem űznek gúnyt a mentális betegségekből, míg a drámai részek nagyon is nyíltan mernek foglalkozni a betegségben szenvedők problémáival.
Virzi filmje a Cannes-i Fesztivál Rendezők Kéthete programjában és a Chicagói Nemzetközi Filmfesztiválon is szerepelt, az olasz filmkritikusok egyesülete pedig öt kategóriában díjazta a filmet. Ritkán születik jó film a női barátságról, és még ritkábban a mentális betegségben szenvedőkről, úgyhogy az Őrült boldogság megnézése az olasz filmek rajongóinak kötelező, a többieknek pedig ajánlott.
