A fenti mondat egyesek szerint félrefordítás, helyes úgy lenne, hogy „halottról jól vagy sehogy”, mások szerint „halottról csak igazat” a tényleges jelentés. A Diana alkotói mindhárom verziót megfogadhatták volna.
Oliver Hirschbiegel A bukás – Hitler utolsó napjai után már tapasztalt biopic-direktornak tekinthető, így volt értelme annak, hogy ő rendezze az első A-kategóriás, papíron Oscar-esélyes nagyjátékfilmet Dianáról. A kísérlet című mozija hollywoodi remake-et kapott, maga a német rendező is bemutatkozott a tengerentúlon, ám a stúdió szerint az Invázió túl visszafogott lett, ezért más rendezőket kértek fel utóforgatásokra, a film végül megbukott. A Diana szöges ellentéte mindennek, amit Hirschbiegel eddig csinált, ez bizony nem lett visszafogott, és ezt semmilyen rendezőcsere vagy utóforgatás nem tudná tovább rontani.
A Diana a címszereplő halálának (meglehetősen hétköznapi) előestéjével nyit, majd két évet visszamegyünk az időben, Diana (Naomi Watts) ekkorra elhidegült Károly hercegtől, humanitárius missziókat folytat, miközben egy kórházban megismerkedik Hasnat Khan (Naveen Andrews) pakisztáni szívsebésszel. Egymásba szeretnek, ám a Diana körül keselyűként köröző újságírók és paparazzik gyorsan napvilágra hozzák a titkos románcot, amit a békés élethez szokott mohamedán orvos nehezen visel. Viharos szakítás következik, majd Diana viszonyt kezd Dodi Fayeddel, hogy féltékennyé tegye Khant, a médiának is leadja a drótot. Khan haragja azonban már nem éri el.
Ami a műfajt illeti, a Diana kevésbé biopic, mint inkább hagyományos tragikus románc, melodráma, ugyanis a cselekmény lényegi része légbőlkapott, de legalábbis bizonyíthatatlan. A film feliratokkal zár, melyekből Diana taposóaknák ellen vívott fáradhatatlan harcának eredményeibe nyerhetünk betekintést, de a mozi sajnos nem erről szól, hanem – a VIII. Henrik magánélete után szabadon, azaz kvázi brit hagyományt követve – a címszereplő szerelmi életéről (aki ráadásul buta csitriként viselkedik ezen a területen). Hogy a tragikus románc hősnője most éppen Diana, az csak egy exploitation-stratégia része, a Diana halottceleb-ploitation, royal-ploitation, ha pedig a befogadó oldaláról közelítjük meg, az alkotók a bulvárrajongó, romantikus és ifjonti lelkületű középkorú nők érdeklődési körét zsákmányolják ki.
A történet tehát tipikus tragikus románc, melyben egy lázadó, hétköznapi életre vágyó örökifjú hercegnő lobban szerelemre egy tőle gyökeresen különböző férfi iránt (hisz Khan mohamedán családja ugyanúgy nem nézi jó szemmel a viszonyt egy fehér, kékvérű, elvált keresztény nemesasszonnyal a főszerepben, mint a királyi család). Ketten vannak a világ ellen. Ebbe némi melodráma is jön, hisz Khan szívsebész, ami az egyik nagy sablonkarakter a zsánerben. Mindkét hős önpusztító, Khan iszik és dohányzik, Diana vagdosta magát. Ami a műfaji attrakciókat illeti, a filmben rengeteg a szégyentelen, a célközönség minden vágyát valóra váltó jelenet, „money shot” (mint a horrorban a belezés vagy a pornóban az élvezés). Sok a heves csók, a premier plán szerelmetes, szenvedélyes, majd szenvedő nézésekkel, a nagy veszekedés („Diana!” – kiált Khan az angolosan távozó hősnő után). Néhány példa, hogy milyen mondatok hagyják el Diana száját: „Az életem egy dráma!”, „Szerelmes vagyok egy szívsebészbe!”, és a kedvencem, amikor megkérdezi szerelmétől, hogy „Megszakadhat egy szív?” (Természetesen igenlő választ kap a specialistától.) A szerelmespár hűtőmágnes-bölcsességekkel kommunikál, ebből a filmből annyit tanultam, hogy a Korán is tele van Coelho-idézetekkel. Háromszor is elismétlik a gyengébbek kedvéért, hogy Diana „a világ leghíresebb asszonya”, nehogy már felmerüljön bennünk, hogy mit is keresünk ezen a vetítésen. A legutolsó mondat a kegyelemdöfés: „Jó és rossz között van egy erdő, ott találkozunk. Ott találkozunk.”
Utálom az összeesküvés-elméleteket, de a Diana olyan rossz, hogy az már gyanús. Watts jó színésznő, de itt otromba, ordenáré az alakítása, úgy rángatja a fejét és forgatja a szemeit, mint egy kezdő antitalentum egy szappanoperában vagy tévés matinében (nála jobban csak én grimaszoltam a moziteremben). Hirschbiegel mintha ott sem lett volna a forgatáson, a filmben Ed Woodot idéző bakik vannak, például amatőr a hangvágás és párszor nincs vízszintben a kamera. Jóindulattal azt mondom, a rendező és a színészek úgy voltak vele, hogy ha lúd, akkor legyen kövér, ha giccses, akkor legyen nyáltenger, ha rossz, akkor legyen borzalmas. A film jobb szegmenseiben hajaz A kísérletre és az Invázióra, Hirschbiegel reflektál a Diana körüli médiahisztire, látjuk a hősnőt tükör előtt próbálni, stúdióbeszélgetéshez készülődni. Legyen önkritika vagy apológia, de a direktor mintha magát is a média dögevői közé pozicionálná. Legalább ilyen problémás a potenciális befogadó pozíciója. Hirschbiegel pontosan annak láttatja Dianát, aminek a pletykalapok, azaz kvázi ugyanazoknak a bulvárrajongóknak készítette a filmet, akik közvetve a halálba kergették a hercegnőt. A bulvármagazinok szennylapok, a Diana szennyfilm.
