Andy Vajna nem titkoltan az amerikai filmkészítés meghonosításán dolgozik, így a hollywoodi magyarok importálása logikus döntés – persze a tapasztalat nem mindig jár együtt a jóízléssel; és azért mert valaki tíz éve rendezett egy jó filmet szigorú stúdiókontroll alatt, még nem feltétlenül érdemes kitömni a zsebét, hogy vászonra vigyen egy már papíron is rosszul hangzó forgatókönyvet.
Fun fact: egy napon születtem Csupó Gáborral, csak épp kereken negyven évvel később. Mint sokan Magyarországon, akiknél be volt kötve a Nickelodeon, részben én is az ő rajzfilmjein nőttem fel, tinédzserkoromban pedig lenyűgözött a Híd Terabithia földjére. De valahogy itt meg is szakadt kettőnk kapcsolata: a Nickelodeonból kinőttem (és a Klasky-Csupo együttműködése is megszűnt a csatornával 2006 után, amely a cég hanyatlásához vezetett), Csupó Gábor rendezői karrierje pedig rövidéletű volt. A Terabithia sikerén ugyan készített még egy másik élőszereplős meseadaptációt 2008-ban, de a Holdhercegnő (The Secret of Moonacre) költségvetésében, minőségében és fogadtatásában is eltörpült az előd mellett. Az ugyanebben az évben megjelent egészestés rajzfilmje, az Immigrants pedig (érthető okokból) csakugyan eltűnt a süllyesztőben, vele együtt pedig Csupó maga is. Egészen mostanáig, ugyanis a Filmalap sikeresen hazacsábította őt is (a Pappa pia 1 milliárd forintos támogatást kapott), ahogy például Antal Nimródot is (aki 1,2 milliárdból csinálja a szintén idén megjelenő A Viszkist). Hol ment félre a dolog?
Kezdjük ott, hogy talán nem olyan jó jel, ha már egy werkben is a címadás miatt kell mosdatniuk a filmet a megszólaltatott színészeknek, többen azzal védekezve, hogy az csak munkacím, még változhat. Nem változott és talán jobb is így, mert a Pappa pia, amellett, hogy a világ legrosszabb filmcíme, egyben a legtalálóbb is. Merthogy nincsen két másik szó, amely ennyire jól leírná, miről is szól ez az alkotás. A Pappa pia ugyanis a népszerű musical, a Mamma mia tesztoszteronizált verziója. Utóbbi egyébként annyit jelent olaszul, hogy „anyám”, előbbi – mint frázis – nem jelent semmit, de pont ez az értelmetlenség az, amely a végtermék tökéletes definíciójává teszi azt. Ha szétbontjuk, persze a két szó külön-külön értelmes: a pappa svédül apát, finnül nagyapát jelent (mindkettő kulcsmotívum), olaszul pedig pépet (kb. ilyen állagú a film); a pia meg magyarul az alkoholt, a történet egyik mozgatórugóját. Azt a dolgot, amit nem osztogattak sajtóvetítés előtt, pedig kellett volna.
A történet ott kezdődik, hogy Tomi (Szabó Kimmel Tamás) miután évekig vándorzenészként járta a világot, végre hazaérkezik Magyarországra, első útja pedig nagyapja, Papi (Nagy Feró) csónakházához vezet, ahol megdöbbenve értesül róla, hogy a nagyfatert apja egy öregek otthonába vágta. Miután Tomi sikeresen megszökteti őt, kiderül, hogy Papi csónakházára egy helyi gengszter, Wizy (Stohl András) pályázik, aki le akarja dózerolni a rozoga fatákolmányt, hogy a telket felhasználva tovább bővíthesse Duna-parti diszkónegyedét. Tomiék ezért elhatározzák, hogy romkocsmát csinálnak a lepukkant építményből, és így szedik össze a hiányzó lóvét, mielőtt a bank elárverezné fejük felől a házat, ahol felnőttek. Mindeközben főhősünk régi szerelmével, Marával (Ostorházi Bernadett) is összefut, a baj csak az, hogy a nő időközben Wizy ügyvédnője lett, és akaratlanul is mocskosul benne van a csónakház ellehetetlenítési kísérleteiben – a kérdés, hogy vajon kettejük vonzalma képes-e legyőzni ezt az akadályt.
Ez így akár egy teljesen korrekt – noha végtelenül klisés – romkom leírása is lehetne, és a sztori felépítésével nincsenek is gondok: Divinyi Réka ügyes forgatókönyvíró, aki jól mozgatja együtt a különböző szálakat, hogy azok szervesen egymásba fonódjanak. Tomi egyszerre küzd a szerelemért és a vadkapitalizmust képviselő antagonista ellen, miközben a tőle elhidegült apja elismerését is ki akarja vívni – hollywoodi recept, rutinosan kivitelezve. A baj csak az, hogy hiába követi valaki a 3 felvonás, a 8 szekvencia, vagy épp a 22 lépés szabályait a közhelyes amerikai történetmesélés mikéntjeiről prédikáló forgatókönyvguruk kottájából fütyülve, ha nem képes a tökéletesre csiszolt vázat átélhető (vagy legalábbis szórakoztató) szituációkkal, karakterekkel és dialógusokkal megtölteni. A Pappa piában ugyanis minden interakció iszonyúan suta és primitív.
Marát leszámítva például minden női szereplő egyszerű szexuális tárgy szintjére van leredukálva, az egyik jelenetben Stohl például egy szál tangában és melltartóban flangáló, fenekükön felszámozott nőket vizslat hosszasan, mintha csak egy húspultban keresné a legszabályosabb sonkát. Mondhatnánk, hogy ilyen a karaktere, elvégre ő az antagonista, de hőseink brigádjában szintén díszlet minden nőnemű egyed, az egyik dalbetétnél például egy híres Benny Benassi-klip idéződik meg, amint lenge öltözetű lányok fúrnak-faragnak, hogy romkocsmává váljon a rozoga csónakház. De amennyire nulladimenziósak a női figurák, annyira egyszerűek a férfiak is: amikor épp nem péniszméregetéssel vannak elfoglalva, egyetlen céljuk, hogy csajozzanak és piáljanak. Mintha csak Tibi atya facebook-oldala elevenedne meg a vásznon – és simán el tudom képzelni, hogy tudatosan mentek rá erre a nem elhanyagolható, közel 1,5 millió főt számláló célközönségre a készítők. Az Immigrantset látva pedig az sem meglepő, hogy Csupó Gábor kezébe kapva a forgatókönyvet azonnal ráharapott erre a témára: a Pappa piánál több kreténséget csak neki sikerült eddig egy filmbe sűrítenie.
Csupó rendezése egyébként ennek ellenére meglehetősen rutinos. Bár a látványos koreográfiák hiányoznak, amely egy musicalnél igencsak gyenge pont, és erről a tényről szűk plánokkal és rövidre szabdalt snittekkel próbálja elvonni a rendező a figyelmet, összességében mégsem olyan rossz a látvány. Ez főleg az élénk színvilágú és gazdag díszleteknek, illetve jelmezeknek köszönhető, a romkocsma-esztétika az egész filmet átjárja, mégsem lesz tőle annyira idegen és cukormázas Budapest, mint a Coming outban. A Pappa pia hozza azt, ami egy közepes musicaltől elvárható: a zenék nem annyira fülsértőek, noha senki se énekel kimondottan jól; a táncbetétek tartalmaznak kreatív vizuális gegeket, bár meglehetősen darabosak és nem túl bombasztikusak; a színészi játék terén pedig bár a ripacskodás az alap, nem tolják annyira túl, hogy az konstansan hányingerkeltő legyen. Hogy mennyire szellemes maga a film, az már ízlés kérdése – maradjunk annyiban, hogy kevés az intellektuális poén, bár legalább az altesti humorban sem tobzódik.
De nem lehet a Pappa piát egyszerű bugyuta közönségfilmként felcímkézve elutasítani, mert bármennyire is egy teljesen apolitikus szórakoztatófilmnek tűnhet eleinte, rendkívül sok áthallásos jelenet került a filmbe. Wizy karaktere például elsőre egy tipikus, elrajzolt hollywoodi főgonosz – implikált politikai kapcsolatai, tisztességtelen ügyletei, a Duna-parti szórakozónegyede, nem utolsó sorban neve (!) révén viszont Vizoviczki László budapesti maffiózót juttathatja eszünkbe, aki a 90-es években az egész bulinegyedet a markában tartotta, a 2000-es években pedig a Hajógyári-szigeten épített ki saját diszkóbirodalmat. Hasonlóan sokatmondó az a jelenet, amikor Wizy megrendelésére rendőrök szállnak ki a csónakházban nyitott romkocsmába, hogy egyenként átkutassák az embereket drogot keresve: kísértetiesen idézi fel a közelmúlt politikailag megrendelt razziáit az olyan „sorosista kiképzőközpontoknak” bélyegzett balliberális közösségi terekben, mint az Auróra vagy a Gólya.
A látszólag kritikus hangok megütése ellenére a Pappa pia azonban a tökéletes kormánypropaganda. A maffiózó Wizy – akárcsak Vizoviczki – elbukik a végén, így a rezsim a zászlójára tűzheti, hogy felszámolta a korrupciót, holott csak intézményesítette azt. Wizy-vel ráadásul – aki a film egy pontján valamiért hirtelen női ruhákban kezd el flangálni – a „családellenes deviáns magatartás” is legyőzetik. A külföldről hazatért Tomi apja örömére végleg itthon marad és boldogságra talál, vagyis már nem jelent jobb alternatívát az utcán koldulás Londonban, mint Magyarországon élni. De talán a legbeszédesebb Mara sorsa, aki szintén lemond külhoni továbbtanulási terveiről, vele együtt pedig arról, hogy emberjogi ügyvéddé (értsd: Soros-katonává) képezze magát – minden megspórolt pénzét ugyanis a csónakházra költi, tanulás és karrier helyett a szerelmet (értsd: a női princípium betöltését) választva. Ez a konzervativizmus nagyon közel áll a hollywoodi típusú történetmesélés és egyáltalán a musical műfajához, így a Pappa pia (legyen bármennyire elfuserált film) tökéletesen teljesíti, aminek szánták.
