Ha Fritz Lang anno nem is készített filmet arról, hogy hogyan hagyta el Németországot, a 20. század utolsó éveiben a filmkészítők fokozatosan feltárták a vándorlás tapasztalatát, valamint azt, hogy miképp tud az ember a kultúrák határmezsgyéjén egyensúlyozva élni. Virsliajkú hősök, szexista poénok és vaskos viccek Csupó Gábor filmjében.

A globalizáció kezdete óta a kontinensek közötti vándorlás egyre elterjedtebb, és a 80-as évek után ennek felgyorsult üteme új helyzetet hozott létre a filmművészetben. A szülőhelyüktől távol élő filmrendezők teremtették meg a „diaszpóra-filmművészetet” a régi és az új haza témájának összekapcsolásával.

Csupó Gábor aztán igazán tudna mesélni ilyen jellegű élményeiről. Ő maga a 80-as évek elején költözött Amerikába. Ám ennek ellenére új filmjében, az Immigrantsben, – amely az előbbi témához igencsak kapcsolódik – az idegenben való érvényesülés nehézségei súlytalanok maradnak, mintha egy új kontinensen új életet kezdeni nem lenne több egy jó bulinál. Talán épp ettől lepleződik le az az erőltetett szándék – hogy a témaválasztás valószínűleg a nemzetközi forgalmazásnak szól, nem pedig az alaphelyzet igazságának mélyreható ábrázolásért.

A történet in medias res, rögtön virsliajkú főhőseink tarka mindennapjaiba kalauzol bennünket. Jóska és barátja, Vlad (itt el lehetett sütni az orosz akcentussal beszélő magyar szinkron poénját, ami Szabó Győző előadásában viccesebbre sikeredett, mint bármi más a filmben) számos szerencsét próbáló társával együtt a szebb napokat is látott Vista Del Mar lakóparkban él. A lakók kompániája igazi multikulti terülj-terülj asztalkám, és ahogy közelebbről is megismerkedünk a mellékszereplőkkel, úgy válik egyértelművé, hogy ennek a filmnek nem kenyere a politikai korrektség. Sztereotipizált karakterek bőrében viháncol a pakisztáni terrorista, a sunyi ferdeszemű, a vodkavedelő, vörös orosz (bár mondhatni, a tarka etnikumú szereplőgárdáknál az ironikus torzítás szinte kötelező elem, ennek ellenére ma már kliséként hat, ha a filmkészítők nem visznek bele valami fantáziát).

Miután szemünk hozzászokott a valószínűtlenül vibráló színekhez és az éles kontrasztokhoz, akár élvezhetnénk is a filmet, de ez két okból képtelenség :

1. a történet elképesztő töredezettsége és epizodikus blokkok egymásutánisága kissé zavaró (ennek oka, hogy a film eredetileg sorozatnak készült), ám ez még a kisebbik baj;
2. a Simpson család vizuális megjelenítését próbálták összehozni Borat sármjával, de sikertelenül.

Míg a Borat-film merész humorát kedveltem, az Immigrants poénjai inkább lefárasztottak. Bár a Borat is a túlzásokra épült, szintén használt vaskosabb vicceket úgy, hogy azt néha már nézni is kínos volt, de (általában) olyan részeknél, ahol elhelyezésük valóban indokolt, és nem hat erőltetettnek. A Borat készítői elsősorban nem az altesti humort vették kiindulópontnak, hanem az élesen eltérő kulturális különbségeket. Az Immigrants-t nézve viszont azt éreztem, ez a film játszódhatott volna akár Mongóliában, Nepálban vagy Izlandon is, hiszen a helyzetek úgyis a szexista viccekre vannak kiélezve. A film ábrázolása szerint ugyanis a nő nem több, mint szilikonnal bélelt eszköz – értem én hogy ez is része a film szatirikus nézőpontjának, de ettől függetlenül rossz nézni.

Tehát a két fő téma, az etnikumok közötti különbségek és a lejárt szavatosságú amerikai álom pellengérre állítása mintha csak körítésként szolgálna a sematikus szituációkhoz. A leegyszerűsített témát gyenge viccekkel töltik meg, így a primitív keret primitív tartalmat kap.

De ha már Amerika, természetesen nem lehet kihagyni az egészség- és sztárkultuszt vagy a fogyasztói társadalom kritikáját. Bár a film felvonultat számtalan amerikai sztárt, a paparazzók vadászó vakui nem villannak fel. Az orvvadász fotósokat kimondottan hiányoltam, ugyanis ők generálják a mániát, és manapság képtelenség róluk nem tudomást venni.

Kétségkívül a fogyasztói társadalom kifigurázása sikerült a legjobban. A mamut méretű áruházak egyikébe betévedt szereplőink mintha az édenkertben találnák magukat, a szovjet viszonyokhoz edződött Vlad legalábbis biztosan. A nagykiszerelés = megtakarítás egyenletét az a példa rúgja fel leginkább, hogy egy férfi a hatos kiszerelésű guminő felett méltatlankodva magyarázza: ugyan minek kellene mindet megvennie, amikor csak egyet akar használni. Az óriástermeszhez hasonlatos rendszerben tevékenykedő, szorgos munkások sorvadt agyú mechanizmusa is felszínre kerül, szintén Vlad karaktere révén. (Jól figyelj! Nem a magyar ám a hülye, hanem az orosz. A cseles magyar méltatlankodik egy sort, majd a kiskaput meglelve rafinált magánvállalkozásba kezd.)

Csak néha tűnik elő valamiféle árnyaltabb humor, amit ha a film egészére alkalmaznak, az Immigrants talán jó is lehetett volna – ilyen humor érezhető például akkor, amikor a reklámplakátokon megelevenedő figurák (egy disznó, Marx stb.) mértékletességre intik barátainkat. Ennek a szépsége abban áll, hogy paradox módon ellentmond annak, amit a reklámkultúra lenne hivatott terjeszteni.

A célközönséget kissé nehéz behatárolni, de gyerekeknek (a 12-es karika környékén) semmiképpen sem ajánlom a filmet. Attól még mert némelyikük a Simpson családhoz már elég nagy, nem biztos ,hogy az Immigrants vicceit a helyén tudja kezelni.

Összegzésképpen elmondhatom: talán jobban működne az Immigrants, ha tévében, sorozatként nézhetnénk – úgy talán nem okozna csömört az egy kaptafára épülő viccek garmadája, amelyek másfél óra után már valóban lefárasztanak.