Csupó Gábor: „Amikor kiderült, hogy Hollywood is Los Angelesben van, annak különösen megörültem” Csupó Gábor: „Amikor kiderült, hogy Hollywood is Los Angelesben van, annak különösen megörültem”

„Amikor kiderült, hogy Hollywood is Los Angelesben van, annak különösen megörültem”

Beszélgetés Csupó Gáborral

A 22. Filmtettfeszt egyik vendége Csupó Gábor animátor, rendező és producer volt, aki nemcsak a róla szóló, vadiúj életrajzi kötetet mutatta be, hanem mesterkurzust is tartott a Művész moziba összegyűlt érdeklődőknek. Előadása után kalandos életútjáról, alkotói és produceri munkásságáról kérdeztük.

Csupó Gábor 1952. szeptember 29-én született Budapesten, és a 101 kiskutya láttán döntötte el, hogy animációval fog foglalkozni. 1975-ben emigrált Svédországba, aztán Amerikába, ahol a Hanna-Barberánál dolgozott, mielőtt feleségével, Arlene Klaskyval saját stúdiót alapítottak. Világhírre a Simpsons családdal tett szert, utána a Fecsegő tipegőket (Rugrats) és más Nickelodeon-sorozatokat vittek sikerre, de élőszereplős filmeket (Híd Terabithia földjére, Pappa pia) is rendezett. 13 Emmy-jelölése volt, ebből kettőt díjra is váltott, emellett a George Cukor-díj és 2022 szeptembere óta a Magyar Érdemrend Lovagkereszt tulajdonosa. Csupó Gábor: A Pannónia Stúdiótól a hollywoodi csillagig című életrajzi kötete nemrég jelent meg Kollarik Tamás és Takó Sándor gondozásában. Ennek a könyvnek a kolozsvári bemutatója után beszélgettünk vele.

Akik megduplázták Svédország animációs kapacitását

A Pannónia stúdiónál kezdted, a Mézga családdal.

Igen, ott kezdtem fázisrajzolóként, de az sajnos megszakadt, mert elvittek katonának, és amikor visszakerültem, akkor csak filmhordozói pozícióba tudtak fölvenni addig, míg újra föl nem szabadul egy animációs hely – ez pedig nekem kevésbé imponált. Egy vicces dolog miatt viszont nagyon jó volt: amikor Matolcsynak [Matolcsy György, a Pannónia Filmstúdió vezetője – a szerk.] a privát vetítésére nekem kellett vinni filmdobozokat, annyira kíváncsi voltam, hogy mi az a zártkörű, titkos vetítés, hogy beültem a gépész mellé a kis kuckójába, és ott, a nyitott üvegablakon keresztül néztem, hogy mit is néz a Matolcsy. Ez a Tanú című film volt, ami be volt akkor tiltva, és olyan hangosan röhögtem a gépész mellett, hogy leb*szott, mert kirúgják, hogyha megtudják, hogy beengedett.

Visszanézve, tényleg nem bánom a Pannónia-időszakot, mert sok mindent megtanultam ott, a rendet, az organizációt, azt, hogy korán kell kelni. Sok mindenben hasznos volt, csak akkor nagyon nem szerettem a helyzetemet. Mint sokan mások, én is a külföldre távozás mellett döntöttem. Úgy éreztem, Magyarországon nem tudom megvalósítani a terveimet, a szabad nyugati világ sokkal több lehetőséget kínált egy magamfajta alkotónak. Ezért barátaimmal disszidáltunk.

Kalandos „lelépésetek” volt, valójában kettő is: először elkaptak az osztrák határon, de még kiskorúak voltatok, ezért nem dobtak dutyiba.

Igen. Aztán újra nekivágtunk Mándoki Lászlóval, Szűcs Lászlóval, Varga Tamarával, meg Fellner Istvánnal. A két utóbbi kolléga volt a Pannóniánál, így vágtunk neki Ausztriának. Jugoszlávián keresztül szöktünk meg, hiszen a keleti tömb országai közül ezt az országot „őrizték” a legkevésbé. Egy hosszú alagúton, több óra alatt jutottunk ki. Annyira őrült ötletnek tűnt, hogy valaki gyalog nekivágna ennek, hogy azt az alagutat nem is őrizték. Svédországba akartunk átjutni Dánián keresztül, de a dánok elkaptak.

Áruld el, hogy mi történt Dániában.

Jó, adok belőle ízelítőt, de a legjava a könyvben van. Elkaptak a dánok, azt hitték, hogy kábítószert csempészünk. Mert mi a francnak megy éjjel háromkor az erdő szélén négy szakadt menekült rongyosan, hosszú hajjal? Hippik? Hát ezek csak kábítószer-csempészek lehetnek. Elkaptak, bevittek minket a fogdába. A kutyák össze-vissza szaglásztak, de hát azok a büdös zokniknak is örültek, tehát járt a farkuk, és azt hitték, hogy biztos el van valahol dugva valami. Ollóval szétvágták a tornacipőnket, a hátizsákunkat, de nem találtak semmit – nyilván, mert nem voltunk csempészek. Azonnal kértük a politikai menedékjogot, mert tudtuk, hogy kérhetjük, ha Nyugaton vagyunk, csak azt kell mondanunk, hogy mi menekültek vagyunk egy szocialista országból. A dánok is aláírták a Genfi Egyezményt, de nem adták meg a menedékjogot: azt mondták, a németektől szöktünk, így visszavágtak minket oda azzal, hogy „elkaptunk öt menekültet Magyarországról, fölrakjuk őket a vonatra, várjátok őket az első állomáson”.

A NSZK-nak adtak át, nem az NDK-nak.

Nyugat-Németországnak, igen. Nyugat-Németország felé volt a határvonal is. Az első megállónál féltünk, mert nem tudtuk, hogy hogyan fognak minket várni. A németek annyira örültek nekünk, hogy propagandát csináltak belőle („a fiatal művészeknek menekülni kell egy kommunista rendszerből, hogy valami perspektíva legyen az életükben”), és nagydobra vertékaz érkezésünket. Tényleg úgy vártak minket, mint valami rocksztárokat. Beültettek egy gyönyörű autóba, elvittek minket kajálni, itattak, etettek. Azért utánanéztek, hogy nincs-e bűnözői hátterünk, de mikor kiderült, hogy tényleg művészeti szándékaink vannak, nem bűnözők vagyunk, akkor minden papírmunka irányába nyitottak voltak. Kértük a menedékjogot, és azonnal megadták.

Beraktak minket a sindorfi táborba, hogy kivárjuk a papírmunkát. Elindult a nyugati vízum és a letelepedési engedély megadása, de az időbe telt. Valószínűleg azalatt is nyomoztak, hogy nem mások vagyunk-e, mint amit állítunk. Közben a svéd stúdiónál már híre ment, hogy mi már majdnem ott jártunk, de a dánok elkaptak és visszadobtak, ezért elkezdtünk levelezni Bélai Tiborral, egy régi animációs kollégánkkal, aki évekkel azelőtt kiszökött Stockholmba – azt mondta, hogy akkor ők elkezdenek nekünk munkát küldeni.

Svédországban akkor kezdődött el az első svéd egészestés animációs film készítése – Agaton Sax volt a címe, egy detektívsztori. Nagyon kevés, talán három vagy négy animátor volt az egész országban. Úgy fogalmaztam meg viccesen ezt a könyvben, hogy ha mi hárman odaérkezünk, akkor hirtelen egyik napról a másikra megduplázzuk a svédek animációs kapacitását. A Németországban töltött hat hónap alatt a svédek odaküldték nekünk a munkát – tehát akkor is kerestünk, míg a táborban voltunk –, és mi küldtük is vissza az anyagot meganimálva, fázisrajzolóként.

Hogyan kell elképzelni a fázisrajzolót?  

Az animációnak, konkrétabban a cellanimációnak az akkori alapjai úgy néztek ki, hogy volt az animátor, volt a kulcsrajzoló és a fázisrajzoló. Az animátor volt nyilván a legmagasabb pozícióban, ő találta ki a mozgás koreográfiáját, ő rajzolta a vázlatokat, és a végső, fontos pozíciókat. Ezt odaadta kulcsrajzolónak, aki ezeket még jobban letisztázta és sűrűbben berajzolta a legfontosabb mozdulatoknak a kulcsmozdulatait, ezért hívják kulcsrajzolónak. A fázisrajzoló pedig ezek közé rajzolja „robotszerűen” az összes fázist kitöltő rajzokat. Ettől pörög. Amikor ez mind megvan, akkor alakul az egész mozgássá. A trükkje az, hogy ha nagyon lassan akarsz valamit mozgatni, akkor nagyon sűrűn kell a fázisokat egymás mellé rajzolni – ezt minden animátor tudja. A gyors mozdulatoknál messzebb állhatnak a rajzok egymástól, amit lekockázol.

Volt valami számottevő különbség a magyarországi és a svédországi munka között?

Nagyjából ugyanaz volt a stílus.

Tehát nem volt meg a Kelet-Nyugat különbség?

Nem. Majdnem ugyanaz volt az expozíció is – a külön lista, ahova be kell írni, hogy hány fázisrajzot kérnek közé. Ugyanaz a szisztéma, csak ott minden svédül ment, és amikor megérkeztünk, egy kukkot nem beszéltünk svédül, sőt, én még angolul sem. Úgyhogy nehézkes volt. Bélai Tibinek köszönhetjük, hogy mindent elmagyarázott nekünk, lefordított, és úgy lassan belejöttünk a nyelvbe, de az elején nehézkesen, mert nagyon idegennek hangzott az egész. Négy és fél évig voltam Svédországban, '75 és '79 között.

Aki nyitott volt minden őrültségre

 Svédországban ismerkedtetek meg Arlene Klaskyval?

Úgy történt, hogy ő átjött egy kisebb animációs stúdiónak a főnöknőjével, akivel évekkel ezelőtt találkozott az annecy-i fesztiválon [Annecy-i Nemzetközi Animációs Filmfesztivál – a szerk.], és összebarátkoztak. Ez a svéd hölgy meghívta őt egy nyári bulira, a Midsommer Nightra, amikor nem megy le a nap, mert annyira északon van. Ezt megünnepli az egész svéd társadalom, a fiatalok mind kimennek bulizni egész éjjel. Soha nem megy le a nap, nem is érzed, hogy este van, hanem végigtáncolod. Mindenki. Ha a svédeket meg kellene támadni, ilyenkor kellene csinálni, mert kivétel nélkül mindenki részeg. [nevet]

Ott ismerkedtetek meg, de ahhoz, hogy a kreativitást vagy a bennetek tomboló többletet felszínre hozhassátok, Svédország kevés volt.

Így van. Nagyon jó volt a fizetés, és még az államtól is kaptunk pluszpénzt menekültként, tehát teljesen jól éreztem magam, de hála Istennek, nem ragadtam be ebbe a kényelembe: tombolt bennem valami extra, egy szikra, amihez a szerencse is hozzásegített azzal, hogy Arlene-nal találkoztam, aki pont Hollywoodból jött. És átcsábított, hogy menjek át hozzá, merthogy nem csak barátilag jöttünk össze, hanem romantikusan is. És amikor kiderült, hogy Hollywood is Los Angelesben van, annak különösen megörültem. [nevet]

Amerikában meg teljesen más világ, más szemlélet jött.

Igen, ott vagyok, hogy végre megtanultam ezt a borzasztó nyelvet, a svédet – és most megint egy újat kell megtanulnom. Amikor megérkeztem Los Angelesbe, tényleg alig beszéltem angolul. De mikor egy olyan nővel vagy együtt, akivel máshogyan nem tudsz kommunikálni, nagyon hamar rád ragad a nyelve, ráadásul a tévében, meg körülötted mindenhol angolul beszélnek – így a legkönnyebb megtanulni. Fél év alatt összeszedtem annyi nyelvtudást, hogy már el tudtam makogni. Nem akartam visszamenni Svédországba, összecsomagoltam, föladtam az ottani lakást, és eldöntöttem, hogy én kinn maradok Amerikában.

Persze ott is bekopogott az a vészhelyzet, hogy nincs vízumom, még svéd vízummal is csak maximum három hónapig lehet maradni. Amikor az lejár, elvileg onnantól illegálisan tartózkodsz ott – úgyhogy eléggé hamar el kellett döntenünk, hogy mit csináljunk. Elmentünk egy ügyvédhez, hogy segítsen megszerezni nekem a munkavállalási engedélyt, ő javasolta, hogy a legegyszerűbb megoldás, ha elveszem Arlene-t feleségül. Hát mondom, oké, minden működik, szeretem, jó fej, megvagyunk, de alig három hónapja ismerem. Végül beadtam a derekam, végülis még mindig el lehet válni is, ha nem jön össze – de tudtam, hogy itt akarok maradni. Megházasodtunk, így meglett az állampolgárságom is hamarosan, és teljesen legálisan ottmaradhattam. Abban a pillanatban kaptam munkát a Hanna-Barberánál, ahogyan megvoltak a papírjaim, és ott hat hónapig elrajzolgattam. Bill Keil lett a nagyfőnököm, aki a 101 kiskutya egyik animátora volt.

Ami neked nagy kedvenced volt.

Így van. Akkor döntöttem el, hogy én is animátor akarok lenni, amikor láttam azt a filmet.

Milyen jellegű munkákat kaptatok? Mi volt az a piaci igény, amit ti akkor még a Hanna-Barberán – akkor még nem saját cégen – keresztül kielégítettetek?

Ki is elégítettük őket, tényleg. Az volt a „varázserőnk”, hogy két különböző irányzatot vagy művészeti hozzáállást ötvöztünk. Én tényleg animátor voltam, Arlene viszont azt se tudta, hogy hány kocka van egy másodpercben, abszolút nem értett az animációhoz, ő inkább illusztratív art directiont képviselt: színek, tipográfia – addig posztereket, plakátokat gyártott. Az volt a szerencse, hogy művészeti iskolába járt, és jó volt az ízlése. És hála Istennek nyitott volt az én őrültségeimre. Amikor mondtam neki, hogy kezdjünk el együtt egy animációs stúdiót, akkor nem nagyon örült, mert úgy érezte, hogy nem ért hozzá. De, mondom, érteni fogsz, mert én majd segítek a technikai részében, amit te nem tudsz – te meg segítesz abban, ami nekem még nem világos, hogy mi megy Amerikában művészetileg. És összeraktunk egy kis portfóliót, az pedig nagyon működött. Reklámfilmeket csináltunk, stúdiók logóit, tévécsatornáknak animációs főcímeket, meg ilyesmiket. Milliót, de milliót csináltunk, és mindenkinek tetszett. Ez volt az első sikeres tevékenységünk, ennek pedig elmegy a híre.

Milyen volt az akkori amerikai animációs piac? Egészestés vagy rövid, tévés műfajokban volt érdemes elindulni?

Miután Roy [Roy O. Disney, Walt testvére – a szerk.] átvette a bizniszt, a Disney eléggé leromlott. Abban az időben – véleményem szerint – a friss rajzfilmeik a korábbi remekműveik (Bambi, 101 kiskutya, Pinokkió) színvonalát megközelíteni sem voltak képesek, és ezt az állításom az akkori jegyeladások is igazolják. Ezzel szemben a Tom és Jerry vagy a Flintstones televíziós műfajok voltak, de blockbustereknek számítottak. Az volt ugyanis Amerikában a menetrend, hogy hét közben szinte semmi animációt nem láttál, és szombat reggel volt egy egész blokk, a Saturday Morning Cartoons, ebben 8-tól 10-ig vagy 11-ig mentek a rövidfilmek meg a sorozatok. Akkor csinálta Hanna-Barbera például a Scooby Doo-kat, amiken én is dolgoztam. Nem nagy minőségben, de ez volt a választék a gyerekeknek – és nézték, mert ennyi volt a rajzfilm.

Félpercek, amiken halálra röhögöd magad: a Simpson család születése

A már többször emlegetett életrajzi könyved borítója valóban a személyiséged tükrözi. Nekem első ránézésre egy punklemez borítóját idézi fel. Az Amerikában készült alkotásaid rebellisek, formabontók, az addig elfogadottól bátran eltértek. A Simpson családdal indult a punkság?

A The Tracey Ullman show-val kezdődött minden. Amikor Jim Brooks [a műsor producere – a szerk.] összeállította a műsorokat, sokat vágatott is, hogy feszes legyen, így mindig hiányzott pár perc a félórás show-ból, ezért kerestek meg minket egy Matt Groening által kidolgozott ötlettel. Neki csak alapötletei voltak, szituációkat hozott: azt mondta, annyi vicces sztorit tud az apjával, az anyjával, meg a testvéreivel, hogy egy-két percnyi viccből azonnal tudna ötvenet mondani ott a helyszínen Jimnek. Ő pedig azt mondta, hogy jól van, akkor ebből csináljunk animációt. De mivel Matt még forgatókönyvet sem tudott írni professzionálisan, és animálni sem tudott, ezért kerültünk mi a képbe. Matt lerajzolta a saját családját, ő maga volt Bart Simpson, a rosszcsont, aki igazából intellektuális volt, de mindig csibészkedett, viccelt. Mattnek nagyon jó a humora, mindenből viccet csinál.

Ez töltötte ki a szigorúan vett félórás műsoridőt a feszesre vágott Tracey Ullman show-ban?

Igen. A Tracey Ullman Show megbukott, mert nem nagyon értette senki. Jim nagyon intellektuális alkat, neki tetszett – de az amerikaiak feje fölött elszállt ez a fajta brit humor. A 20th Century Fox-nál két-három heti nézettség után látták, hogy ez egy katasztrófa, és már azon gondolkoztak, hogy az egész show-t úgy, ahogy van, törlik. Aztán valami miatt elkezdett emelkedni a nézettség, de nem tudták, hogy miért. Jöttek a nézői levelek, hogy „mi a francnak van az a hülye british comedy, elrontja azt a jó rajzfilmet”. Az egész show-t csak azért a két percért nézték, azt viszont alig várják – azt is kell tudni, hogy ez a két perc nem úgy oszlott el, hogy lement a Tracy Ullmann Show, és a legvégén vágták be, hanem háromszor volt szünet, és a mi kétperces animációnk is el volt vágva három darab félpercesre, vagy 45 másodpercesre. Úgyhogy végignéztek vagy nyolc percet a Trace Ullmanból, utána volt egy 40 másodperces Simpsons, azon halálra röhögték magukat, és akkor már végigszenvedték a következő tíz percet is a Tracey Ullmanból, hogy megnézzék, hogy hova vezetett a Simpsons előző vicces része. Tényleg írták, hogy a Simpsons érdekli őket, a Tracey Ullman-rész nem.

Egy igazi amerikai történet, ahogy lábra állt ez a sorozat. A forgatókönyvek hogyan készültek, tulajdonképpen ki fejlesztette ezeket a sztorikat?

Az alapsztorikat Matt Groening találta ki, Jim Brooksnak pedig – mivel pillanatok alatt kiderült, hogy Matt sem tud forgatókönyvet írni, és nekünk sem volt akkor még írói csapatunk, mert reklámfilmeket és tévécsatornákat csináltunk – az az ötlete támadt, hogy a nagy egyetemekről fölvesz fiatal, tehetséges írókat, és azokkal íratja meg ezeket a nagyon friss és kortárs vicceket. Amikor Matt leadott egy alapötletet, az nem forgatókönyvként volt leírva, hanem vázlatként odaadta az íróknak, hogy bontsák le három részre, de úgy, hogy csattanós koreográfiája legyen. Először is legyen egy olyan rész az elején, amin már halálra röhögöd magad, de valahova vezessen egy kérdőjellel – hogy legyen, amiért kivárd a következőt. Nagyon okosan meg volt szerkesztve. Mi is itt tanultuk meg, hogy mekkora a forgatókönyv fontossága.

Mi történt a Simpsonékal később, a Nickelodeonnál?

A pici Trace Ullman-epizódokból nőtt ki különálló sorozattá, és nyilván meg kellett tízszerezni a munkaerőt, több mint százan dolgoztunk rajta. Aztán volt egy epizód, amit Jim írói leadtak nekünk forgatókönyvként, hogy gyártsuk le. Mi legyártottuk. Nekünk sem tetszett annyira, de gondoltuk, hogy hát ezt kérték, próbáljuk meg a legjobbat kihozni belőle. Jim visszajött egy forgatásról, ránézett, és azt mondta, újra kell csinálni az egész epizódot, és elporzott. Otthagyta a producereit meg az íróit, hogy írjanak egy új forgatókönyvet ugyanarra a show-ra, átküldték megint két-három hét múlva, mi pedig újra nekiugrottunk a gyártásnak. Az én producerem kiküldte a számlát kétszer ugyanarra a show-ra, mivel már egyszer legyártottuk, és a kliensünk most újra kérte – persze a nagy kliens a 20th Century Fox volt. Ott teljesen megértették a szituációt, és szó nélkül ki is fizettek minket.

A probléma ott volt, amikor Jim visszajött egy hónap múlva, és látta a számlát, hogy tudniillik egy show-ra kétszer fizetett a 20th Century Fox. Ez az ő zsebén is megérződik, mert akkor a lejön a gyártási költségből, tehát marha mérges volt, hogy hogyan mertünk mi kétszer legyártani egy show-t? Erre én: nem emlékszel, hogy te kérted? Ő: az mindannyiunk problémája volt, meg kellett volna oldani. Hát, mondom, úgy oldottuk meg, hogy újragyártottuk, és azzal nekünk el kellett számolnunk. Azonnal rúgd ki a produceredet – mondta. Mondom, dehogy rúgom ki, öt éve velem dolgozik, a legjobb producerem. Erre ő: akkor elveszem a show-t!

Akkor olyan vagány voltam, hogy azt hittem, úgyse veszi el, csak nagy a szája, de ő presztízskérdést csinált abból, hogy nem rúgtam ki a producert. Nem volt annyi bátorsága, hogy fölhívjon, és a szemembe mondja, hogy tényleg elveszi, inkább kiadta az egyik japán producerének: „Mondd meg Gábornak, hogy holnaptól ezé a stúdióé a sorozat!” Ez nekünk nagy csapás volt, mert ott állt a nagy stábom, meg Dél-Koreában a csapat, akik várták tőlünk az anyagot. Aztán ez az új stúdió lényegében azt csinálta, hogy elvitte a művészeim, a rajzolóim 70 %-át, sőt, ugyanazt a stúdiót használták Koreában is, mert már minden föl volt építve, és minden pörgött, mint az óramű. Szóval ez nagyon nagy csapás volt, és nem hittem volna, hogy erre képes valaki – de hát Hollywoodban mindenki mindenre képes. Sokat tanultam belőle, és csak az mentett meg, hogy pár nap múlva a Nickelodeon fölhívott minket, hogy találjunk ki nekik sorozatokat, és nagyon sok pénzt adtak a fejlesztésre.

Pedig a Simpsons a tiétek is volt – pl. az, ahogyan a hajukat kifestettétek, újdonságnak számított.

Az történt, hogy Jim meglátta azt a rajzot, amit Matt behozott, és úgy akarta meganimálni, ahogyan volt, fekete-fehérben. Annyira nem értett az animációhoz, hogy el sem tudta képzelni a következő lépést. Azt hitte, hogy azt a fekete filctollas rajzot fogjuk meganimálni fehér papíron, és az neki elég lett volna. Én meggyőztem Jimet, hogy hadd színezzük ki, mert attól nagyobb ereje van az egésznek, nem néz ki annyira „függetlennek”, akár ingyen is megcsináljuk, csak hagyja kiszínezni. „Ingyen? Akkor csináljátok.” [nevetés] Arról már nem beszéltünk, hogy milyen színekkel rukkoljunk elő: nem én találtam ki őket, hanem fölvettem egy régi pannóniás kislányt, Peluce Györgyit, és csak annyit mondtam neki, hogy csinálj „őrült” színeket. Egy hét múlva visszajött egy csomó színtáblával, és én rögtön ezt választottam ki, mert ez ugrott a szemembe. Csinált normálisat is – barna haj, rózsaszín bőr –, de én a sárgát választottam ki.

Le is gyártottunk vagy három epizódot a kétperces kisfilmekből, mire Jim visszajött megnézni őket. Nem volt boldog. Üvöltözött velem, hogy elrontottam a show-t, meg mi ez az „avantgarde-ozás”, „crazy” európai művészkedés. „Amerikában vagyunk, itt kommersz kell” – mondta. Azt válaszoltam, neki, hogy ettől lesz érdekes, mert itt megállnak az emberek a távirányítóval. Aztán hagyta, hogy három epizód lemenjen, úgyis csak egy „hülye rajzfilm”.

Hogy tekintesz ezekre a karakterekre? Családtagok maradnak?

Persze, ezek örökké a szívedben maradnak, és a mai napig büszke vagyok arra, hogy mennyire máshogy néz ki, mint minden más. Azóta millióan próbálnak utánozni minket, és szerintem egyiknek sem sikerül. Visszatérve a forgatókönyv erejére: hogyha jó, akkor a legprimitívebb, leggusztustalanabb rajz is elmegy. Például a Family Guy, vagy a BoJack Horseman – olyan gusztustalanok, legalábbis az én ízlésvilágom szerint, annyira borzalmasak a karakterek és a dizájn, a színskála, hogy hányni tudnék – mégis sikerük van. És nem azért, mert jól vannak megrajzolva, hanem mert olyan profi a forgatókönyve, a szövegek, a viccek annyira kortársak. A mai problémákról beszélnek, megfogják az embereket. Csinálhatsz gyufa- vagy agyaganimációt is, ha nagyon ütős a szövege, vagy ha az, amiről szól, megfogja az embereket.

A cégetek akkorára nőtte ki magát, hogy egyik része kizárólag a reklámfilmekkel foglalkozott. Hogy fért el egymás mellett a reklám- és az animációs film? Hányan voltatok?

Összesen 750-en voltunk három épületben. Azt mondanám, hogy a reklámosztály lehetett olyan 150–200 körül, és a többi mind sorozatokat gyártott.

És váláskor ment a cég is?

Nem. Arlene-nal elváltunk még a fénykorunk előtt, de ugyanúgy folytattuk. Abszolút békés válás volt, semmi harag, csak mondtuk, hogy kinőttük egymást, meg nem akarom hazavinni a munkaviszonyi problémákat, hogy otthon folytassuk a gyerekek előtt a nézeteltéréseket. Amikor én nem értettem vele egyet, vagy ő velem, akkor nem éreztem egészségesnek ezt hazavinni. Ráadásul én mindig szabad gondolkodású voltam, azt akartam csinálni, amit én akarok, de abban a pillanatban, hogy kialakul egy komoly kapcsolat, akkor már más próbál téged kontrollálni, és ezt valahogy nem bírtam.

Játékfilmes kalandok, Andy Vajna és Frank Zappa

A játékfilm sem hiányzik az életedből, pl. itt sokan a Terabithiáról ismernek inkább.

Az fogott meg benne, hogy szívből jövő üzenet volt az egész mögött. Egy anya a saját gyerekének írt egy rövid sztorit, amit annyira felkapott a világ, a sajtó és a kritika, hogy könyv lett belőle, és utána még kötelező olvasmány is lett az általános iskolákban, mert a gyerekeket egy bizonyos erkölcsi irányra tanította.

Aztán ott van a Pappa pia… Szereted azt a filmet így utólag?

Nagyon sok mindent szeretek belőle. Szerintem a közönség is szereti, de nagyon kevesen merik bevallani. A kritika utálta, azt tudom, de abban az évben a legmagasabb nézőszámmal ment a magyarországi filmek közül. Nem azt mondom, hogy marha büszke vagyok rá, de pl. a kislányom miatt igen. Los Angelesben nekem van egy rendezői változatom belőle, ami eléggé más, mint ami a mozikba került, és én azt vetítem mindig a barátaimnak. A kislányom is néha beült rá – akkor még négyéves volt –, és annyira megszerette, hogy megtanulta a számokat, és elkezdett rá táncolni, holott nem is értette a szöveget, mert csak angolul beszél. Körülbelül százszor nézte meg azt a filmet, csak azért, mert annyira szerette a táncjeleneteket. Nekem már ezért is megérte.

A Pappa pia egy évvel az anyukám halála előtt jött ki, ő pedig elhozta az egyetlen barátnőjét, a szomszédját a premierre. Édesanyám soha nem szeretett engem dicsérni, nem az a típus volt, aki agyondicsért engem, a filmről viszont könnyes szemekkel jöttek ki, hogy ők még életükben nem láttak ilyen jó magyar filmet. Ez volt az első dicséret, amit tőle kaptam. Valószínűleg azért, mert a szomszéd barátnője ott volt mellette, és akart neki hencegni, hogy ezt az ő fia csinálta.

Andy Vajnával jó kapcsolatotok volt, csakhogy a zenei ízlésetek nem talált.

Nemcsak a zenei ízlés: kivágatta velem az összes olyan referenciajelenetet, ami kicsit megcáfolta a műfajt, vagy ami szarkasztikus motívumokat tartalmazott. Én a Pappa piával egy kicsit ki akartam figurázni magát a musicalt mint műfajt, viccet akartam belőle csinálni – Andy viszont azt mondta, hogy ezt nem lehet benne hagyni, mert senki nem veszi komolyan. Hát mondom, pont ez a lényege, ki vesz komolyan egy musicalt? De ő annyira el volt varázsolva az ABBA-féle Mamma Mia sikerén, hogy ugyanazt akarta megcsinálni, csak magyar zenékkel. Abban viszont nem volt szarkazmus vagy paródia, és emiatt nekem sem engedte. Rengeteg olyan jelenetet fölvettem, ami derékba vágja ezt a műfajt – ezeket ő mind kivágatta. Sok verzió volt, én mindig mentem a keményebb elektronika vagy a hip-hop, vagy a drum and bass irányába, Andy meg utálta ezeket. Ezen nagy harcaink voltak, és a hátam mögött kezdte vágni a filmet, és sajnos egyszer nagyon eleredt a nyelvem. Csúnyán beszéltem vele, és ezt zokon vette, és szerintem soha nem bocsátott meg nekem.

Ha már a zene szóba jött, mesélsz Frank Zappáról?

Egész életemben nagy bálványom volt Frank, imádtam a stílusát, az úttörő törekvéseit, hogy minden zenei hagyományt félresöpörve, félrerúgva csinálta a saját stílusát, olyan dolgokat ötvözve, amikről előtte soha senki nem merte talán gondolni sem, hogy összeilleszthetőek. Ő minden tradicionális felfogás ellenére ment ezen az úton, és ez nekem nagyon inspiráló volt. Nála láttam az első példát arra, hogy nem a hagyományokat kell követni, hanem merésznek kell lenni. Még itthon, Magyarországon szerettem meg a zenéjét. Nem is értettem angolul, de már röhögtem a hanghordozásán – aztán valaki elmondta, hogy ráadásul a szövegek is halálosan viccesek. Engem a stílusa ragadott meg elsőre, az a staccato annyira más volt, mint amit egész életemben azelőtt hallottam.

Fölhívott a The Simpsons vetítései után, hogy nagyon szereti a munkánkat. Akkor nem is tudtam hirtelen, hogy mire gondol, aztán elmondta a telefonban, hogy imádja a Simpson családot, mindig halálra röhögi magát, és szeretne velem találkozni. Bármikor – mondtam, és öt perc múlva ott volt az irodámban, a családjával együtt. Meglátta a nagy posztert a falon, és csinált egy jó kis viccet belőle, hogy de gyors vagyok, milyen hirtelen feltettem. Nem az a fajta fazon volt, aki csak a nagy vezetőkkel akar találkozni: képes volt arra, hogy a 150 animátorom mindegyikének az asztalához odamenjen és kezet fogjon mindenkivel: „Frank Zappa vagyok. Gratulálok, nagyon szeretem, amit rajzolsz”, azzal ment is a következő asztalhoz. Haláli figura volt.

Imádni kell, amit csinálsz

Amikor animációról beszélgetünk, akkor a ti esetetekben 2D-ről van szó. Azóta a világ is változott, megjelentek a 3D-s animációk, mint pl. a Pixar filmjei. Milyen a te viszonyulásod 3D-s világhoz?

Én nyitott vagyok rá, tényleg nagyon nagyra becsülöm a Pixart, mert ők zseniálisan jól csinálják ezt a műfajt. Az én ízlésem egy kicsit eltér az övéktől, mert ők a nagyon finom, kidolgozott, túlcsiszolt dizájnban utaznak, ami nekem egy kicsit „corny”, de tudom, hogy a nagyközönség megeszi. Nincs benne erőszak, nincs benne rossz üzenet – ezt is tisztelem. Vannak kimagaslóan jó produkcióik, amiket kimondottan szeretek, pl. amit Brad Bird letett az asztalra, az a Pixaron belül is kimagasló, mint pl. a The Incredibles. Egyébként a 3D-s filmekben is azokat szeretem, amik kilógnak a sorból, pl. a Lego Movie, vagy a Spider Wars, a Claus – ez a Netflix egy karácsonyi filmje volt három éve, annak is új stílusa volt, nagyon-nagyon imádtam.

Te melyik szerepben működsz jobban: producerként vagy rendezőként?

A produceren több felelősség van, mert a rendezőt is ő veszi fel. A rendező kicsit kreatívabban tudja feszíteni az izmait, mert sok mindent eldönt, aztán a producer vagy jóváhagyja vagy nem – de igazából a filmnél a nagyfőnök a producer. Mindkettőnek van előnye és hátránya, mindkettőt szeretem. Amikor megnőtt a stúdió, akkor fel kellett vennem egy csomó tehetséges rendezőt, akkor inkább producer voltam, de amikor pl. rendezni kell egy saját animációs vagy élőszereplős filmet, akkor a legtöbb kreativitás a rendező kezében van.

A filmtettfesztes mesterkurzuson sokat meséltél jövőbeli tervekről, tehát ennek az életrajzi könyvnek még lehetnek újabb fejezetei…

Nem harcolok semmiért: amikor jön valami nagyon jópofa, akkor átnézem, és ha érdekel, elfog, megkap, akkor hagyom, hogy pörögjön, de én  már nem vadászom semmire. Az ember eljut egy olyan életkorba, amikor inkább azt keresi, hogy nyugi legyen és semmi felelőssége. Nagyon szeretek zenét hallgatni, meg filmeket nézni.

Kolozsvár nagy filmes múlttal rendelkező egyetemi város, két egyetemének is van filmszakja. Üzensz-e valamit ezeknek a diákoknak? Ha ma, 2022-ben Csupó Gábor Kolozsvárra kerülne filmszakra, milyen ambíciók hajtanák?

Csak a saját tapasztalataimból tudok tanácsot adni. Valószínűleg manapság már teljesen más a „landscape”, mint amikor én kezdem a pályámat, de szerintem ugyanúgy érvényesek azok a törvények, amik engem vezéreltek. A legfontosabb: imádni kell, amit csinálsz. Ha úgy érzed, hogy kényszerből csinálod, akkor annak nincs sok értelme. Nagyon kell szeretni, mert ez egy fárasztó, hosszú út, és hogyha nem szereted, akkor belebuksz, belefáradsz. Még csak elkezdeni sem szabad azt, amit nem tiszta szívből szeretsz. Én például megszállottként imádtam az animációt, csodálatos volt az, hogy egy görbe vonal ugrabugrál, mint egy giliszta, és azt meg tudod rajzolni három másodperc alatt

Ma már rajzolni sem kell, de ez sem feltétlenül hátrány, hiszen máshol segítheti a kreativitást. Még nem is tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő, de a lehetőségek egyre nagyobbak és szélesebbek, ezt ki kell használni. Szeressed, ne add föl, és menjél, nyomjad – ennyit tudok mondani. Nem mondok újat, tudom jól, hülyének is érzem magam, hogy nem tudok jobbat kitalálni, mert én is ugyanezt olvastam már huszonöt éve, hogy „soha ne add fel az álmaidat”, és hogy „keep going”. De nem tudok mást mondani, tényleg erről szól.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Friss film és sorozat

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

  • Vérapó

    Színes akciófilm, thriller, vígjáték, 101 perc, 2022

    Rendező: Tommy Wirkola

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Friss film és sorozat

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

  • Vérapó

    Színes akciófilm, thriller, vígjáték, 101 perc, 2022

    Rendező: Tommy Wirkola