Az Utórengés műfaji megnevezése horror-thriller, de simán elmegy trash-nek is, már amennyiben az orbitális mennyiségű vér, erőszak, sztereotípia, dramaturgiai pontatlanság és a karakterek felszínessége stílusjegyként értelmezhető (bár van egy olyan gyanúm, hogy ebben az esetben ez nem szántszándék, inkább csak mellélövés).
A barátnőm, akivel együtt néztem meg Nicolás López művérfürdőjét, kíváncsi volt, mert még sosem látott hasonló produkciót szélesvásznon, plázában. Talán nem ezzel kellett volna kezdenie. Valószínűleg az sem segített, hogy a teremben csak ketten voltunk. (Már senkit sem érdekelne a hollywoodi horror?) Így viszont gátlások nélkül lehetett sikítozni a durvább jelenetek és csavarok közben, majd rosszmájúan kommentálni a felületességet, az unalmas, logikátlan vagy éppen hatásvadász részeket. López filmje nem egy lebilincselő horror: nem találja meg azokat az ok-okozati viszonyokat, amelyekre építve hihetővé, és ennélfogva rémisztővé válna a cselekmény. Pedig a központi katasztrófa, a pusztító földrengés, majd cunami kreatív lehetőségeket rejthetne magában.
A film első harminc-negyven percében tulajdonképpen a chilei éjszakai életet ismerjük meg, s benne a hat főszereplőt. Két barátcsapat, azaz három férfi és három nő keveredik össze egy bulizós éjszakára. Gringo (Eli Roth) az elvált amerikai, akinek van egy kislánya és sehogy sem megy neki a nőzés. Ariel (Ariel Levy) zsidó (ez az egyik, sőt, egyetlen fő tulajdonsága) és ő is még az exén pörög. Pollo (Nicolás Martínez) pedig a chile-i „bennszülött”, szakállas, sörhasú, nőfaló partyarc, egy gazdag apukával. Aztán ott vannak a csajok: Monica (Osvárt Andrea) és Kylie (Lorenza Izzo) féltestvérek: míg előbbi magyar és jégkirálynő, utóbbi kicsapongó és züllött, soha nem vet meg egy csíkot, vagy egy gyors numerát a mosdóban. Barátnője, Irina (Natasha Yarovenko) szép, orosz és modell. Valójából sablonkarakterekkel van dolgunk, semmi használható nem derül ki ezekről az emberekről, múltukról, kapcsolatukról. Monicának van egy titka (később megtudjuk, hogy az abortuszát apja fizette, de ennek mi köze van bármihez is, nem derül ki), és sejthető, hogy Kylie már járt elvonón, nővére ezért aggodalmaskodik annyit, ha a csajszi le akar gurítani egy-két vodkát. A szereplők egydimenziósak, de nemcsak a jellemek megformáltsága felszínes, hanem minden más is; Ariel egy adott ponton Monicának énekel és gitározik a lány magyarságáról: egyél gulyást, játssz a Rubik-kockával, Budapest az otthonod. Ó, édes előítélet!
Kylie unszolására Monica beadja a derekát, hogy még maradjanak és bulizzanak egy napot. A klubban a két lány összekap régi sérelmeken, kitör a catfight, majd a cunami. Azaz előfutára, a földrengés. És itt, mire elfogy a popcorn és a kóla, felgyorsul, azaz beindul a film, az akció, a horror és a terror: dőlnek a falak, a mennyezet, szétnyomva egy-két testet. Vér, vér, vér, majd menekülés. A következő egy óra feszült helyzetekkel szeretne sokkolni, de a probálkozás inkább csak erőltetettnek tűnik: a börtönből kiszabadult rabok kivétel nélkül rabolni, gyilkolni és erőszakolni akarnak, megbízni senkiben nem lehet. Rohanás, sikoly és még több vér. Innen a történet olyan, mint A hét szamurájban, kivéve, hogy itt haton vannak, és sorra meghalnak. Mert mindenki meghal. Előbb, vagy utóbb. Monica, a magyar, miután elvesztette húgát és megölte annak gyilkosát, kimenekül az addig rejtekhelyként funkcionáló templomból, és a tengerpartra ér. Sírjon, kacagjon? Irónia. Aztán háta mögött ott emelkedik a hatalmas hullám. Ő meg szaladni kezd.
A másfél órás Utórengés viszonylag hamar eltelik, a sok nézhetetlen epizód és véres kép ellenére is. Viszont a többnyire öncélú erőszakon kívül semmi más nem tartja össze a filmet: van eleje és van vége, de a két csomópont között főleg csak motiválatlan jelenethalmozás rejlik, az első félórában elfogyasztott rágnivaló a maradék egy órában kikívánkozik az ember gyomrából. De végül csak annyival maradunk, hogy a film katasztrófa, a turizmus pedig nem mindig a legjobb ötlet. Utórengések nélküli az Utórengés.
