Rosa mama, a testes, idős, zsidó asszony a hatodik emeleten lakik egy kis lakásban. Különös magánóvodájában fel-feltűnik egy-egy miniszoknyás fiatal nő, hogy nála hagyja a gyerekét. Az anyukák néha eltűnnek, a kicsik pedig bömbölve követelik a családjukat. Rosa mama valójában egy kiöregedett prostituált és „kurvagyerek-bömböldét” üzemeltet – és ő nevelte fel Momót, aki elmeséli az egész történetet.
Mindig fontos kérdés, hogy mit és mennyit lehet adaptálni egy irodalmi műből. Émile Ajar (Romain Gary) Előttem az élet című regénye egyesszám első személyben íródott és egy tizenéves muszlim fiú vallomása gyerekkoráról, kapcsolatairól, a párizsi bevándorlók és a prostituáltak világáról. A szöveg vonzereje sokszor abban áll, hogy Momo, a kisfiú – miközben sokszor tragikus eseményekről számol be – hangvétele közömbös és játékos, azért is, mert sokszor nem találja a „helyes” kifejezést: a strici nála skrici, az amnézia amnesztia és „az élet egy olyan izé, ami nem való mindenkinek”.
Ami viszont működik „élőszóban”, nem biztos, hogy működik filmen: az egyesszám, első személy – az elbeszélő – szerepe csökken. És mikor megjelenik Simone Signoret, aki Rosa mamát játssza, egyből lehet érezni, hogy az asszony, aki nehezen vonszolja lábait Belleville utcáin és csak lassacskán szuszogva ér fel a hatodik emeletre, igazi főszereplő, olyan, akire muszáj odafigyelni. Egyrészt mert Momo élete hozzá van kötve, másrészt mert az idős pótmama a puszta jelenlétével uralja a vásznat. A Momót játszó Samy Ben-Youb is hitelesen játszik, de mivel a film nagyrésze nem az ő szempontjából van bemutatva, olykor háttérbe szorul. Mintha az ő legfontosabb szerepe az volna, hogy összekösse a többi statisztát és mellékszereplőt – típus-szereplőket, akik kiegészítői ennek a tarka és szegény párizsi városrésznek.
Miközben Moshé Mizrahi filmjében nagyon érzékenyen kerül bemutatásra Rosa mama és Momo kapcsolata, a történet sokkal inkább olyan elvont fogalmakról beszél, mint a származás, a faji hozzátartozás, az élet minősége, az emberi büszkeség és a hatalom. Mikor valaki tisztán látja az értékét és az értéktelenségét ezeknek, azzá válhat, amit Rosa mama Menschnek nevez. Ebben a környezetben könnyű kijátszani a hatóságokat, a papíroknak nincs értéke, mindenki olyan néven és olyan korral szerepelhet az (ál)nyilvántartásban, amilyennel csak akar. Akármilyen dokumentumot lehet hamisítani, korlátlan mennyiségben. Bármit be lehet velük bizonyítani, azt is, ami soha nem volt. Valószínűleg innen ihletődik Momó is; szeretné, ha dönthetne az életéről, ha megmásíthatná az emlékeit és a vele történteket úgy, ahogy azt a pótanyjától látta. De az emlékeket nem lehet olyan könnyen cserélgetni, mint az emlékeket, mert ehhez már az időt is meg kell fordítani. Ezt az álmát tudja valóra váltani Nadine segítségével, aki a vágószobában vissza tudja pörgetni az időt akárhányszor, így akármelyik jelenetet újra tudja játszani és az események sorát is meg tudja változtatni, ha van mivel kicserélni a felvételeket.
Momó egyszer azt mondja, hogy ha regényt írna, a Nyomorultakat írná meg, de lehet, hogy ha kicserélhetné az élete eseményeit, inkább egy másik történetet írna meg, egy olyat, amelyben Rosa mama nem kell, hogy elszenvedje a koncentrációs tábor gyötrelmeit és ahol nem halnak meg azok, akiket szeret; egy olyan történetet, ahol a természet törvényeit és az időt kizárhatja az életéből. Moshé Mizrahi is szívesen átírná a történelmet – csakúgy mint az Akadémia zsűritagjai. És ez legalább olyan fontos érv volt az 1977-es Oscar díj elnyeréséhez, mint Simone Signoret hiteles és megható színészi játéka.