Lehet-e egy szerelmi háromszög tragikus történetét úgy filmre vinni, hogy másfél óra alatt a néző a sztori egyetlen szereplőjével se tudjon azonosulni? A válasz egyszerű: lehet, nézzük meg például A vágyak utcáját. A film a francia rendező, Patrice Leconte legújabb alkotása, amely a „Moulin Rouge”-nak nevezhető témát – a prostituáltak életét – mutatja be, ám ahogyan Baz Luhrmann musicaljének, úgy A vágyak utcájának a cím sejtetése és a témaválasztás ellenére sincs erotikus tartalma. A szerelmi háromszög a prostituáltak társadalmilag lenézett, de itt megérthetőként bemutatott világába helyeződik.
A Palais Oriental kéjhölgyei között, „munkahelyi baleset” következményeként kisfiú születik. A kicsi Louis a házban marad, „sok-sok anya” között nő fel, a világtól elszakadt mindenesként él a lányokkal. Tömzsi, együgyű, műveletlen, de végtelenül jóindulatú, kissé groteszk figura, aki nem érti, miért irigyli a szomszéd fűszeres azért, hogy „a házban” lakhat. Kicsi Louis élete akkor változik meg, amikor Marion a házba kerül: gyermekkori fogadalmához híven vigyázni fog a szomorú fekete lányra. Boldoggá akarja tenni Mariont, ezért segít neki társat találni és kitörni a prostituáltak világából. Az „ideális férfi” azonban nem olyannak bizonyul, amilyennek kicsi Louis elképzelte. Dimitri szereti Mariont, de sokra nem becsüli és veszélybe sodorja: piti bűnöző, akit egy román maffiózó üldöz. Az állandó menekülésnek nem lehet jó vége: kicsi Louis tehetetlen tanúja lesz Marion és Dimitri meggyilkolásának. Őt nem lövik le, túl jelentéktelen ahhoz.
A rendező – többszörös – keretbe foglalja az alaptörténetet. A film egy kristálytiszta patak közelképével kezdődik. A kamera lassan átfordul a vízről a parton elterített takaróra, a piknikes kosarakra és a lemezjátszóra – amelyen viszont lejárt lemez forog, előrevetítve a tragikus történetet. Ez a jelzés valójában csak a film végén válik érthetővé: a lemezjátszó a gyilkosság színhelyén sistereg. A sztorit újabb kerettörténet szereplőitől tudjuk meg: három párizsi prostituált beszélget egy hűvös, esős estén egy bolt ablaka előtt. Történetszáluk a film folyamán többször vissza-visszatér: értelmezik, kommentálják a szerintük csodálatos szerelmi történetet. A három mesélő nőnek egyébként éppen nincs munkája, és nehéz a sorsa, amióta egy rendelet bezáratta a bordélyházakat.
A film a 20. század eleji francia bordélyházakat előítéletek nélkül mutatja be: a Palais Oriental olyan hely, ahol egy sereg nő a dolgát végzi, munkahely és otthon egyidőben. A Moulin Rouge után tehát ismét a mozikba került a kaméliás hölgy motívuma: ilyen az életük, van bennük szép is, jó is, ne ítéljük tehát el őket. Csakhogy Marion nem olyan szimpatikus, mint a regény- vagy a musicalbeli figura. Alakja nem idealizált, vastag, sötét sminkje eltakarja a világhírű fotómodell (Laetitia Casta alakítja) szépségét. Általában szomorú, és mindig ugyanolyan, „ugyanúgy szomorú” arcot látunk. Inkább Jean-Luc Godard Nanájához, az Éli az életét főszereplőjéhez hasonlítható. Marion halála is ugyanolyan fölösleges, mint a Nanáé, de dramaturgiailag jobban elő van készítve.
A történet hangulata szomorkás, nyomasztó, minden fordulata rosszat sejtet. A cselekményvezetés lassú, vontatott. Ebből a beletörődött, lassú sodródásból sikertelenül próbálja felrázni a nézőt a menekülések pergése, valamint az egyetlen expresszionisztikus, groteszk, animációs betét: Louis elképzeli, hogy a kormányrendelet miatt a lányokat úgy fogják kihajítani a Palais Oriental ablakain, „mint a rongyot”. Az érdekes látványvilágú, sajátos történetmondású alkotás nyomán így egy erőtlen femme fatale és az értelmetlen halál szellemképével maradunk.