Nyilvánvaló, hogy valami nincs helyén az igazságszolgáltatási rendszerben, hisz egyik Charlie angyalai-epizódért sem ítélték el – emberiség elleni vétkekért – Joseph McGinty Nicholt. Így tehát nem véletlen az szkepszis, mellyel a kritikus beül egy újdonsült McG-alkotásra. A csapda az, hogy a Kémes hármas fabulája – annak ellenére, hogy szinte tapintható a szalvéta, melyre felskiccelték – nem ígér rossz filmet.
Adott két nevetségesen jóképű CIA-ügynök (Tom Hardy és Chris Pine), akik ráadásul képesek jó nagyokat érezni tengerkék szemük és bicepszük mögül is. A felütésben láthatjuk, ahogy egy küldetés során egyszerre haragítják magukra felettesüket, s egy – Til Schweiger által csak nyomokban alakított – nemzetközileg elismert martalócot. Kispadra küldik őket, s e kényszerpihenő alatt a válása után joggal kesergő Tuck (Hardy) rádöbben arra, hogy újra szeretne randizni. A kiszemelt Lauren (Reese Witherspoon) úgy kerül a képbe, hogy annak trágár trampli barátnője (Chelsea Handler) felrakja őt egy internetes társkereső oldalra. Az első találkán a Tuckot barátilag fedező FDR (Pine) összefut Laurennel. Szó szót követ, s a két jóbarát kém-adonisz egymásnak esik a lány kegyeiért.
Ha félretesszük a gúnyt, mellyel a Valentin-napra készült filmek iránt érzünk, a Kémes hármas „romantikus akcióvígjáték” hibridjében észlelhetünk potenciált. Épp ezért kell tehát jó hideg vízzel megmosnunk arcunkat – hiszen a filmet McG rendezte, tehát furcsa és megmagyarázhatatlan dolgoknak kellene történnie, hogy működni tudjon. Nem is tud, sok-sok minden miatt. Először is vegyük a karaktereket. A film üde színfoltja Hardy és Pine kettőse. Kifejezetten meglepő, hogy Hardy megannyi szépen kivitelezett keménylegény után (Bronson, Warrior) egy ilyen szereppel is képes mit kezdeni. Noha sok munkája nincs, s nem is tisztán meggyőző, mégis életet lehelt egy pálcikafigurába. Chris Pine a Star Trekben– kérem a trekkie-ket, hogy forduljanak el – jobb Kirk volt, mint William Shatner bármikor, s jelen figurájában is van kellő mennyiségű spiritusz. A film nagyrészében dialógusaik igencsak szegényesek (ugyanakkor erről a legkevésbé ők tehetnek), létezik azonban néhány improvizatívnak ható párbeszéd, melyben felszabadulnak, s e jelenetek könnyedén a film csúcspontjaivá lesznek. Öröm látni, hogy él ez a két figura, s rajtuk múlik, hogy a nézőt nem csípi meg a cecelégy.
A szerelmi háromszög női csúcsa kevésbé válik érdekessé. Reese Witherspoon helyett leginkább csak combjai játszanak, azok is csak félgőzzel. Jelen szerepében is – mint megannyi ezt megelőzőben – inkább csak bohóckodik, s egyszerű girl next door-értelmezésében néha harsány, alul- vagy felüljátszott momentumok is érezhetőek. Egyszerűen meg kéne válnia az emberiségnek attól a gondolattól, hogy Witherspoon tehetséges és/vagy jó színésznő. Nyilvánvaló, hogy McG nem nagy színészinstruktor, de míg a Hardy-Pine páros képes néha stabil pontot adni, addig Witherspoon leginkább csak lufiként lebeg mellettük, s így lényegében a romantikus szál ki is miskárolódik.
A film további gyengéi pedig pontosan az ilyen következetlenségek és egyéb narratív, valamint stílusbeli súlyproblémák. A romantikus szál csupán a két férfi karakter miatt érdekes, sokkal hangsúlyosabb barátságuk próbatétele, mint a szeretett lány iránt érzettek részletezése. Ez a buddy-filmekből ismert bromance működne, ha nem kellene mindig szembesülnünk alapvető céltalanságával, hisz Lauren halvány karaktere nem igazolja a két ügynök tetteit. Ebből kifolyólag csak nagyon kevés humorosnak szánt szituáció érik be, ami viszont egy komédiának sem kedvezett még. Akad néhány olyan pillanat, mikor szinte hisszük, hogy az íróknak van humorérzéke, de ezt felülírja az a megannyi hangtalanul csattanó poén, melyet sem Hardy, sem Pine nem tud életre kelteni.
Érezhető, hogy a szándék egyfajta screwball-vérfrissítés volt. Rengeteg a helyzetkomikumra feljogosító szituáció (a kém-módszerek, kémeszközök gazdag táptalajt nyújtanak), s a két ellenfél versengése tartogat néhány megmosolyogtató képkockát is. Mégis, McG képtelen koherenciát adni a film bármelyik szintjének. Az „akciófilmes” megnevezés talán a legkínosabb a három közül. A Kémes hármas csupán akciófilmes keretbe foglalt alkotás. Egy siralmasan komponált kezdőjelenet, és egy kevésbé fájó, de annál érdektelenebb záró akci-szekvenciát láthatunk mindössze, s e kettő közül csupán az elsőnek van narratív súlya. Az pedig, hogy miért van akciószál, senki nem tudja. Valami köze van a Schweiger által három percben megformált antagonistához, de ez sem a rendezőt, sem a nézőt nem érdekli.
Mindemellett McG képtelen meghatározni a film ritmusát, a jelenetek tempóit az egyensúly totális hiánya jellemzi. Épp ezért, ha esetleg nevettünk, a következő túlhúzott jelenetben már el is felejtjük, hogy mégis min. A film dúskál a folytonossági hibákban, az illesztési gázokban, s még a világítás is szembeszökően kezeletlen. A Titanicért Oscar-díjat kapott Russell Carpenter operatőri munkáját korunk bevett fordulatainak (ó, azok a felfoghatatlanul kapkodó harcjelentek) silány felmondása jellemzi. Sem a motiváció, sem a kreativitás jeleit nem észlelhetjük a film képein. Az olcsóság ott lapul a hangsávon is. Többször ismétlődő – természetesen hangulatokhoz csatolt – félkész témák és néhány 90-es évekbeli popdalrészlet torlódik egymásra. A legmélyebb pont a Beastie Boys Sabotage című klasszikusának többszöri, indokolatlan feldarabolása.
Amellett, hogy a Kémes hármas semelyik általa megidézett műfajjal sem tud mit kezdeni, van még egy fájó gyengéje. Ez pedig a témában rejlő szatirikus formák fel nem ismerése. Az önkényesen bekamerázott, bepoloskázott szobák jelenetei kritikus felhanggal szólnának, ha a készítők képesek lettek volna reflexív kontextusba hozni azokat az épp dúló intimszféra védelmével kapcsolatos törvénykezésekkel. Hisz van abban némi látens gúny, hogy ez a két szuperkém ahelyett, hogy terroristákat derítene fel, inkább a vágyott nőt kukkolja állami pénzen. Csak sajnos ezt a filmet nem a Coen-testvérek készítették.
