1919 januárjának közepén, kihasználva Magyarország zavaros belpolitikai helyzetét és szétzilált katonai védelmi rendszerét, csehszlovák csapatok lépték át a két ország határaként kijelölt demarkációs vonalat. Elfoglalták a Nógrád megyei Balassagyarmatot is, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy kész tények elé állítva a januárban összeülő párizsi békekonferenciát, az újonnan létrehozott Csehszlovákia még délebbre tolhatja határát.
Az ellenállás nem a tehetetlen Károlyi-kormány részéről jött, hanem a város polgárai – vasutasok, iparosok, kereskedők, tanárok és diákok – fogtak fegyvert az ellenséges csapatok ellen. Hősies küzdelmüknek meghatározó szerepe volt abban, hogy Balassagyarmat ma is Magyarország része.
A fenti történet valóban filmre kívánkozik, sőt értékes alapanyag lehet akár dokumentumfilm, akár játékfilm számára. Matúz Gábor az előbbit választotta, bár a film műfaji besorolása nem ennyire egyértelmű. Már a közel 100 perces hossz is azt jelzi, hogy nem hagyományos dokumentumfilmről van szó, hasonlóképp a szokásosnál gyakoribb és hangsúlyosabb játékfilmes betétek is arra utalnak, hogy A legbátrabb város esetében egy hibrid műfajról beszélhetünk.
Matúz Gábornak forgatókönyvíróként és rendezőként is érdeme, hogy sikerült megtalálnia az egyensúlyt a „beszélő fejes” információközlő részek és a játékfilmes betétek között úgy, hogy a film kellő információt is közöljön, de ugyanakkor élvezhető, átélhető is legyen. Emellett a film technikai kivitelezése sem hagy kívánnivalót maga után: Schödl Dávid operatőri munkáján, valamint a digitális utómunkán túl, a díszletek, a rekonstruált 20. század eleji miliő is érdeme a filmnek, és minden bizonnyal produceri szempontból is nagy kihívást jelenthetett.
A film mégis támadható. Mivel történelmi dokumentumfilmről van szó, elvárható a rendezőtől, hogy minél objektívebb módon mutassa be a történteket. A film stílusa – például a megszólaltatott, nem csak magyarországi történészek, a narrátor jelenléte – is erre utal, hasonlóképp a végecím alatt felsorolt tekintélyes méretű könyvészet. Ennek ellenére a látszólag távolságtartó forma meglehetősen szubjektív tartalmat takar. Szersén Gyula narrátor hangján keresztül a rendező által is felvállaltan legenda jellegű történetek is hihetőnek tűnhetnek. Ilyen pillanat, amikor a dokumentumfilm Clémenceau francia miniszterelnök Magyarországhoz való viszonyulását fiának egy magyar nővel történt sikertelen házasságával, illetve a miniszterelnök színdarabjának pesti kudarcával próbálja magyarázni. Hasonlóan tendenciózus a filmben elhangzó alábbi kijelentés is: „Történetek szólnak arról, hogy az utódállamok némelyike prostituáltak bevetésével igyekezett kedvezőbb döntésre hangolni az antant politikusait és szakértőit Magyarország rovására. Nem csupán egyszerű szajhák kínálták szolgáltatásaikat, így a fáma. Bevetette bájait a román királyné is. Hatalmas kísérettel és ruhatárral, valamint Magyarország felére kiterjedő követelésekkel érkezett a francia fővárosba.”
Ugyanúgy kérdéses, hogy milyen célt szolgál az anekdota jellegű, jelenetté formált történet, amikor a felszabadításért küzdő Rózsa András és a magyar vasutasok elfognak egy magyarul nem tudó cseh vasutast, majd a pisztolyt homlokára szegezve arra kényszerítik, hogy megesküdjön: elhagyja Magyarország területét. A megalázott cseh vasutas jelenete sem nem jópofa, és jó fényben sem tünteti fel a magyar harcosokat.
Ezelőtt 5 évvel az egyik legfontosabb román kereskedelmi tévéadó programra tűzte Koltay Gábor Trianon című filmjét. Ezt követően kétórás beszélgetés következett a film kapcsán, amin jelen volt a film rendezője és egy magyar történész is. Az eseménynek nagy visszhangja volt mind román, mind az erdélyi magyar, illetve magyarországi sajtóban, az általános vélemény szerint pedig a magyar fél került ki „vesztesen” a vitából, pontosan azért, mert nem sikerült érvekkel alátámasztani minden kijelentést, ami a filmben elhangzott.
Biztos vagyok abban, hogy sokan lenyűgözve állnak fel a másfél óra múltán, a film viszont akkor lenne igazán sikeres, ha nem csak a nemzeti érzelmű magyarokat, hanem egy angolt, franciát, vagy – meg merem kockáztatni – csehet vagy szlovákot is gondolkodóba ejtene.
