A második világháború utáni magyar filmgyártás – okkal, ok nélkül, erre mindenkinek megvan a maga válasza – nem foglalkozott Trianon ügyével. Koltay Gábor dokumentumfilmje az első ilyen önálló mozifilmes próbálkozás. Az 1920. július 4-én aláírt egyezmény hatályba lépését követően a történelmi Magyarország elveszítette területének kétharmadát, és lakossága 18 millióról 7,6 millióra csökkent. Az így előállt súlyos helyzet következményei máig kihatnak hazánkra. De fel kell tenni a kínos kérdést: annak ellenére, hogy Trianon a mai napig meghatározza Magyarország politikai, gazdasági és társadalmi helyzetét, lehet-e ma, 2004-ben Trianonról filmet készíteni?
Koltay Gábor filmje eredetileg egy tizenöt részes, a Magyar Televízió által megrendelt dokumentumfilmes alkotásnak készült, Velünk élő Trianon címen. A kitűzött bemutató ellenére a közszolgálati televízióban a sorozat nem került sugárzásra. Indoklásként a film újragondolásának a szükségességét jelölték meg. Ennek ellenére a film rendezője a leforgatott és megvágott anyagból összeállított egy bő kétórás, moziban vetíthető változatot, de forgalmazót sem találván a gyártó cég forgalmazta a filmet, a bemutatásra azonban (eddig) csak az Uránia Nemzeti Filmszínház vállalkozott. A filmszínház vezetése deklarálta, hogy nem foglalkozik a film körül kialakult helyzettel, ameddig érdeklődés mutatkozik, addig a film műsoron marad. Úgy tűnik, a vállalkozás eddig kifejezetten sikeresnek mondható, mivel a bemutató óta gyakoriak a teltházas előadások.l
Trianonnak, ahogy vannak előzményei, úgy természetesen vannak következményei is. Mivel a következmények a mai napig hatnak, ezért elkerülhetetlen, hogy különböző politikai pártok és tömörülések ne használják ezt saját önös céljaikra, illetve politikai ellenfeleik lejáratására. Ezért minden olyan helyzet, amely egy ilyen film körül kialakul, szükségszerűen átpolitizált. Már önmagában a film megtekintése is egyfajta állásfoglalásnak számít, mert szinte teljesen nyilvánvaló, hogy sokan politikai meggyőződésből fogják megnézni vagy nem megnézni ezt a dokumentumfilmet, legalábbis a moziban. A film végén felhangzó taps sem elsősorban az alkotói teljesítménynek szól. Addig pedig, amíg az önmagában való tartalmi és formai elemek fölé helyeződnek egyéb érdekek, és amikor egy filmes alkotás a moziban csak másodlagos szerephez jut, nem szerencsés elkészíteni olyan filmeket, amelyek még nem tudnak vagy nem akarnak minden nézőhöz szólni és eljutni.
Úgy tűnik, hogy Trianonról ma még nem tud megfelelően beszélni a magyar (filmes) társadalom. Persze, ha akarjuk, elfogadhatjuk a rendezőnek az álláspontját, hogy ezt a filmet mint készítő ő határozta meg. Ő határozta meg, hogy mit kérdez, és azt is, hogy kitől. De amennyiben valaki hiteles képet szeretne festeni egy ilyen horderejű, máig ható történelmi eseményről, akkor meg kell próbálnia –még ha ez szinte lehetetlen is – a legobjektívebb módon, több szempontból láttatva, minden, a témában szaktekintélynek mondott személy bevonásával megvalósítani egy ilyen dokumentumfilmet, mert Trianonról ma filmet készíteni nagyobb felelősség, mint ahogy azt a film rendezője talán gondolta.
A film tematikailag négy részre osztható. A trianoni egyezmény aláírását megelőző időszak és közvetlenül a bekövetkeztét befolyásoló tényezők ismertetése nyitja a filmet, Nemeskürty István és Raffay Ernő interpretációjában. A második nagy dramaturgiai egység magának az eseménynek a feltárása. Nemeskürty és Raffay mellett Glatz Ferenc, az MTA korábbi elnöke és Fejtő Ferenc szólal meg, ezt követően Trianon következményeit két részre bontva tárgyalja a film. Először a háború utáni helyzetet vizsgálja egészen a rendszerváltozásig, majd a rendszerváltozást követő – jelenlegi – időszakot helyezi a középpontba. Az utóbbi két történeti egységben megszólal – többek között – Csurka István, Tőkés László, Duray Miklós és Pozsgay Imre. A film ürügyéül szolgáló események részletes ismertetésére természetesen ez az írás nem vállalkozhat.
A film első kétharmadából megtudhatunk néhány dolgot ködös összeesküvésekről, a liberalizmus és a szociáldemokrácia káros hatásairól, de ezt is csak egy nézőpontból szemlélve. Csak egyfajta megközelítést hallunk, pedig a történelem többféle magyarázatra is adhat lehetőséget. Az Antall-kormány egykori államtitkára láttán – aki itt történészként van jelen – lehetnek olyan előfeltételezéseink, hogy ez az alkotás nem mentes bizonyos ideológiai vonulatoktól, illetve sejthető, hogy a film a végére erősen aktuálpolitikai színezetet fog kapni. Ez be is következik a jelenkori helyzet tárgyalásánál. Ekkor már feltűnnek pártvezetők és politikai közéleti személyiségek, hozzávetőlegesen ugyanarról az oldalról. Olyan események is előtérbe kerülnek, amelyek nem kötődnek közvetlenül Trianonhoz. Mindenféle minősítést elkerülve, ezen a ponton válik hiteltelenné a film, de ugyanez bekövetkezne, hogy ha a másik politikai oldal nyilvánulna meg ugyanilyen kizárólagossággal.
Dramaturgiailag a film semmi meglepőt nem mutat fel, persze a műfaj ezt nem is követeli meg, de biztosan izgalmasabbá és élvezhetőbbé tenné a látottakat. A technikai megvalósítás viszont lesújtó képet mutat. Gyakoriak az életlen képek (és nem a megismételhetetlen dokumentum értékű felvételek esetében), az ügyetlen kamerakezelés. A hangszín és a hangerő egyenetlen. Nyilvánvalóan ezeknek a problémáknak megvan a teljesen prózai okuk, mert nem feltételezem, hogy a rendező több nagyjátékfilmmel a háta mögött nem képes megoldani egy ilyen feladatot, de a néző csak az elkészült munkát látja, és az alapján ítélkezik.
Szomorúnak érzem, hogy ilyen témájú film estében ennyire ne a filmről, hanem inkább a körülményekről szól a történet. Talán egyszer bekövetkezik az is, hogy a nézőnek nem lesznek – akár pozitív, akár negatív – prekoncepciói bizonyos filmrendezők filmjei előtt, és a néző egyszer majd a filmnézés kedvéért fog bemenni egy Trianonról szóló vetítésre.
