Az 1960-as Oscar-ceremónián – a megállíthatatlan Ben-Hur-tarolás mellett – a legjobb külföldi film szekciójának győztese sem volt meglepő. A Fekete Orfeusz ugyanis az előző év európai filmfesztiváljait végigsöpörve rendre lenyúlta a legnagyobb díjakat. Mégis, a filmtörténetbe az akkoriban éppen szárnyait bontogató francia újhullám egyik elfelejtett filmjeként vonult be.
Marcel Camus egzotikus antik-adaptációját egyfajta esztétikai átverésnek is tekinthetnénk, hiszen látszólag csak annyit csinált, hogy a Rio de Janeiró-i karnevál kellős közepébe helyezte az ókori klasszikus cselekményét. A Fekete Orfeusz azonban több, mint egy színes fénymásolat. Talán azért is, mert nem teljesen az ókori előd feldolgozása, hanem a brazil Vinicius Morares 1954-ben színpadra írt Orfeu da Conceição című műve. A darabot 1956-ban zenésítették meg, amely a mai napig a bossa nova egyik őseként nagy népszerűségnek örvend hazájában, a filmadaptáció ezt vette át. Ennek ellenére remekül bele van kódolva az ókori klasszikus is, nem csoda, hogy a Fekete Orfeusz a kritikusok kedvence volt a maga idejében, ódákat zengtek róla az európai és más országbeli ítészek. Mára az új hullám egyik keveset említett alapfilmjének tartják, s valószínűleg bármely filmelemzést oktató tanár szívesen húzza elő filmtárából demonstrációként nebulóinak. Ennek oka, hogy remek dramaturgiájában és képi világában hemzsegnek az intertextusok, a frappáns kameramozgások, az önreflexív elemek, az amatőr színészekbe oltott ikonikus gesztusok. Camus filmje igazi iskolapélda. Zenei-képi utalásai, illetve rendezése miatt akár Gesamtkunstwerknek is mondhatnánk az alkotást.
A rendező neve ne tévesszen meg senkit, nincs köze a Nobel-díjas íróhoz, Albert Camus-höz. Marcel Camus az Ardennekben született, rajztanár volt, aki a világháború alatt német fogságba került, majd később Jaques Feyder és Buñuel mellett tanulta ki a filmes mesterséget. 1957-ben készítette első filmjét Megcsalatva halt meg (Mort en Fraude) címmel, amely egy Indokínában játszódó bűnügyi történet volt. Az antropológiai szál már e filmjénél erős volt, s ez a második rendezésén, a Fekete Orfeuszon is meglátszik. A későbbiekben is maradt a kaptafánál, pl. az alpesi favágók nehéz életét bemutató Muzsikál a Föld (Le chant du monde,1965) című filmben; a romantikus hangvételű Partraszállás (Le mur de l'Atlantique,1970) után a tévében kezdett el dolgozni, ahol dokumentumfilmeket és Winnetou-sorozatot (Winnetou le mescalero, 1980) rendezett.
A film a görög mitológiai alapot ábrázoló domborművel kezdődik, a történet termékeny pillanatával: a végzetes pillantással. Majd egyszeriben széttörik a kőfaragvány és berobbannak a Rio felett magasodó szegénytelep táncoló négerei, akik vizet hordva, mulatozva készülődnek az ünnepre. Trombitaszó és papírsárkány képe köti össze a sziklás hegyeket a tengerről érkező hajóval, amin Eurüdiké érkezik. Elvegyül a város rengetegében, majd egy villamosra kerül, amelynek vezetője Orfeusz. A lány és a fiú itt találkoznak először. Orfeusz könnyűvérű: jegyben jár ugyan a darázsderekú, féltékeny természetű Mirával (Hémera ő, a nappal istennője), de a fiút jobban érdekli gitárja. Egyből megtetszik neki Eurüdiké, akit egy másik villamosvezető, Hermész igazít útba unokatestvéréhez, Serfinához (aki Nüxöt, az éj istennőjét jelképezi). Itt kiderül, azért érkezett hajóval a lány, mert valaki meg akarja ölni. Serafina és Eurüdiké mindent félretéve mégis visszatérnek a karneválra, ahol Orfeusz lágy dallamai meghódítják a lány szívét.
A film bevezetője is hemzseg a lágy utalásoktól. A hajóról leszálló Eurüdikét egy vak férfi, Teiresziász vezeti be a városba. A kikötő vásári forgatagában tucatnyi antik istent fedezhetünk fel Poszeidóntól Janusig. Eredetileg az argoszi hajón szolgáló Orfeusz villamosvezetőként jelenik meg, aki lantjával elvarázsolja az isteneket és ördögöket – itt a gitárját váltja ki a zaciból. Hermész – aki a tolvajlás és a kereskedők mellett – az utazók istene, szintén villamosvezető képében igazítja útba Eurüdikét. Efféle jelzésszerű emblémák uralják Camus filmjét, sajnos az összképet néha elrontja pár, az eredeti mitológiai alapra történő utalás. Ilyen például Mira sértődése a házasságkötés bejelentésekor, amikor a jegyző Orfeusz neve hallatára Mirát, „a régi görög történet alapján” Eurüdikének aposztrofálja. Hál’istennek gyorsan túlteheti magát a néző az efféle esetlegességeken, elvégre Camus filmje inkább okos, egzotikus szórakozás, mint komoly tragédia. A Fekete Orfeusz a riói karnevál könnyű darabja, legnagyobb sztárja és főszereplője az az új zenei irányzat (a bossa nova), amelyet a film zeneszerzői, Antonio Carlos és Lous Bonfá játszottak, az USA nyugati partján virágzó cool jazz szólamait a brazil zenével vegyítve.
Camus, aki Ernestóként maga is feltűnik a filmben, amatőr szereplőket válogatott össze filmjéhez. A címszerepet megformáló Breno Melo hazájának híres futballcsillaga, a Halált alakító Adhemar da Silva kétszeres olimpiai aranyérmes hármasugró volt. Az Eurüdikét játszó Marpessa Dawn pedig pittsburghi táncos és énekesnő volt, aki később több filmben is szerepelt (pl. Makavejev 1974-es Sweet movie-jában). Szinte minden amatőr színész eredeti foglalkozása valamilyen kapcsolatban áll a mozgással. Nem csoda, hiszen a Fekete Orfeusz nagy része a mozgásról, a táncról szól – tulajdonképpen a film utolsó egy órája olyan, mint egy hatalmas, ráérős videoklip, amit Jean Bourgoin kamerája remek tempóban követ le, hol statikusan, hol gyorsan végigmérve a táncolókat. Az erőteljes képi világ a rikító színekre épül, amelyben a dél-amerikai sárból tapasztott kunyhók összetákolt szerkezetei is meseszerű, vidám lakoknak tűnnek.
De vajon miért sikerült a Fekete Orfeusznak elnyeri az Arany Pálmát, a BAFTA-fődíjat, a legjobb idegen nyelvű Golden Globe-ot és az Oscart is? A válasz talán abban a szabadságban rejlik, amellyel Camus és forgatókönyvíró társa, Jaques Viot hozzányúlt az alapanyaghoz. Pontosan ugyanazt tették, mint Bruegel a XVI. században Ikarosz bukása című festményén. Egy ősi archetípust úgy mutattak be, hogy megváltoztatták szokásos „perspektíváját”. Bruegel képén is csupán elenyésző kis pont Ikarosz vízbeesése, miközben az előtérben szántó paraszt közönyösen végzi munkáját. A Fekete Orfeusz tudattalanul is ezt a módszert alkalmazza. Az alaptörténet mellett antropológiai film is egyben, amely nemcsak a riói karneválba, de a dél-amerikai fekete kultúra zeneiségébe és hiedelmeibe is bepillantást nyújt. Szexuális szabadsága is meglepő: az önfeledten táncoló Mira szűk ruhája legalább annyira izzította a korabeli vásznakat, mint Serafina és szeretője, Chico szerelemi játékai. Mindemellett Camus filmje a sztereotípiák lerombolása is, tagadja az előítéleteket és kevésbé nárcisztikus, mint a tíz évvel korábbi Cocteau-adaptáció. A feketékkel szembeni tolerancia és a különös mítosz-perspektíva eredményezhette tehát azt a díjesőt, amely végül az Oscarig repítette ezt a produkciót – pedig a 32. díjkiosztón éppenséggel erős kihívói voltak (például a nyugatnémet Bernhard Wicki kitűnő háborús filmje, a Die Brücke). Mégis, az Akadémia az egzotikum hevületében (lásd a giccses Ben-Hur díjait) az európai papírformát hozva, a Golden Globe mellé az Oscart is a Fekete Orfeusznak adományozta.
Marcel Camus alkotása nem világrengető film. Talán kicsit túl sokat is láttak benne akkoriban a fesztiválok zsűrijei. Manapság inkább tűnik egy poros zenei filmnek, mint klasszikus újhullámos mozinak. Mégis, szabad felfogásával és színes kavalkádjával talán az egyik legsikerültebb ókori mítosz-feldolgozás, amely tisztán szórakoztatásra törekszik. Fenntartásokkal ugyan, de talán éppen emiatt nemcsak a filmmel foglalkozó diákoknak, hanem minden mozikedvelőnek érdemes ma is megnézni ezt a rikító mozgóképet.
