Liu Jian animációs bűnügyi fekete komédiája tudatosan reflektál a nyugati popkultúrára és műfaji elődökre, miközben a kínai társadalom mélyén húzódó általános elégedetlenségének tűpontos lenyomatát szolgáltatja.

Ha távol-keleti animációról beszélünk, általában animére asszociál az ember, és nem véletlen, hiszen a japán rajzfilm nemcsak a térségben rendelkezik piaci dominanciával, de világszerte elismert és fogyasztott. Ahogy azonban az amerikai filmipar világuralomra törése a húszas években annak volt köszönhető, hogy az első világháború romokba döntötte Európát, úgy az anime sikertörténete is elválaszthatatlanul összekötődik egy Japánt nem érintő pusztítással, a kínai kulturális forradalommal, amely évtizedekre visszavetette a vetélytárs Kína animáció-iparát. Az addig prosperáló kínai animáció 1967 után már csak propagandacélokat szolgált, úttörőit más értelmiségiekkel együtt börtönbe zárták, fizikai munkára fogták vagy öngyilkosságba hajszolták. Mire véget ért a kulturális forradalom, behozhatatlan versenyelőnybe kerültek az animék és a Disney-mesék a nemzetközi porondon – és hiába erősödött meg napjainkra a kínai filmipar az ország protekcionista filmpolitikájának köszönhetően (importkvóták nehezítik a külföldi filmek térnyerését a hazai multiplexekben), pusztán a hatalmas belső piac tartja el a kínai filmgyártást, de nagyon kevés hazai produkció lépi át az ország határait. A kevés kivétel, ami eljut például nyugati fesztiválokra, rendre olyan film, melyet cserében otthon nem látnak szívesen – ilyen például A bűn érintése (A Touch of Sin), amelyet kedvező nemzetközi fogadtatása ellenére a mai napig nem mutattak be Kínában rendszerkritikus felhangjai miatt.

Ez az ellentmondásos helyzet az animációk terén is abszolút jelen van. Noha a filmiparnak ez a szegmense is sikeresen talpra állt a kulturális forradalom óta eltelt négy évtized alatt és egyre grandiózusabb próbálkozások készülnek, az országhatárt nem nagyon sikerül áttörnie az alkotások többségének. A tavalyi év nagy hazai box office-sikere, a stílusában egyébként animékre hajazó Big Fish & Begonia alig fordult meg például pár külföldi fesztiválon. Az egyik ilyen ritka nemzetközi szereplése Annecyban, az animációs filmek Cannes-jában (vagy Kánaánjában) volt, ahol idén a kínai animáció kiemelt fókuszt és saját szekciót kapott. A dolog pikantériája, hogy a Berlinálét megjárt szintén kínai Have a Nice Dayt viszont hiába válogatták be a versenyprogramba, Kína kormánya megtorpedózta a döntést, és végül a rendező maga volt kénytelen visszahívnia a hazájában betiltott filmet. Azóta viszont – részben ennek az elhallgattatási kísérletnek köszönhetően – kézről kézre adják egymásnak Liu Jian művét a világ filmmustrái. Itthon nemcsak az Anilogue mutatta be (a Big Fish & Begoniával egyetemben), de moziforgalmazásba is kerül, és nemcsak egzotikuma, hanem kontextusa miatt érdemes látni.

Adott egy lepusztult dél-kínai város, egy táska benne egy millió jüannal, és körülbelül egy tucat kapzsi ember, akiket összehoz a sors egy őrült éjszakán, miközben így vagy úgy rá akarják tenni a kezüket a zsére. A kétségbeesett Sziao Csang mennyasszonya elhibázott plasztikai műtétét akarja helyrehozni, amikor kirabolja felettesét, magára haragítva ezzel annak gengszter főnökét. A maffiózó bérgyilkost küld a bankók visszaszerzésére, időközben azonban főhősünket is kirabolják: egy eszelős feltaláló lép meg a pénzzel, aki mindenféle, általa gyártott, high-tech kütyü büszke tulajdonosa és használója. A táska még párszor gazdát cserél, ahogy véletlenek folytán újabb és újabb játékosok csatlakoznak a zöldhasúért folytatott élet-halál játszmába, vérben tocsogó battle royale-arénává változtatva a csendes kis iparvárost.

Nem véletlen emlegetik a film kapcsán Tarantino vagy Coenék nevét, hiszen a csavaros, sok szereplőt mozgató történetben felsejlik a Ponyvaregény, a Véresen egyszerű vagy a Nem vénnek való vidék öröksége. De Alex Garland író-rendező 1998-as regénye, a The Tesseract talán még jobb párhuzamnak bizonyul, miként a Manilában játszódó, egy éjszaka eseményeit (és azok múltba nyúló hátterét) feldolgozó ponyvában szintén egy négydimenziós hiperkockára hasonlító ok-okozati láncolatot épít fel a szerző pitiáner gengszterek, utcakölykök és egy család sorsának összefűzésével – éppúgy a véletlenek szerepének, mint valami felsőbb terv illusztrálásaként, amely predesztinálja szereplőinket. A Have a Nice Day tehát nemcsak azért ennyire népszerű  nemzetközileg, mert lehangoló képet fest napjaink Kínájáról, hanem mert Liu Jian személyében egy olyan rendezővel van dolgunk, aki nagyon is otthon van a nyugati kultúrában, és kisujjából rázza ki a kultikus alkotók munkái előtt fejet hajtó idézeteket, hommage-okat, de ugyanúgy reflektál napi politikára (Brexit, Trump) vagy épp internetes mémekre is. Szeretném gondolni például, hogy a cím egyenesen egy (a karakterek vizuális kidolgozottságában is hasonló) webképregényből, a Mr. Matsubayashi is having a very bad dayből eredeztethető.

Liu Jian filmje ugyan lassan hömpölygő, egy-egy kitartott képben el-elmerengő alkotás, de tagadhatatlan posztmodern szerzői műfajfilm, amely elsősorban szórakoztat, és csak mellékesen beszél komoly társadalmi problémákról. De még utóbbiak is kísértetiesen ismerősek lehetnek errefelé: hiába tűnik Kína valamiféle távoli, fura világnak, ahol cenzúrázzák az internetet, a papírpénzekről pedig egy véreskezű diktátor képe mosolyog vissza ránk – sokkal közelebb állunk hozzájuk, mint gondolnánk. Kínában az autoriter államkapitalizmus ugyanis úgy hozta el az ország gazdagodását, hogy közben az emberek legnagyobb része továbbra is nélkülözésben él (épphogy a napi 1,25 dolláros mélyszegénységi küszöb felett, hogy a statisztikák azért jól mutassanak), a vidék rohamosan szakad le, és valójában egy szűk elitréteg az, aki mindebből hasznot húz. Ez pedig a mai Kelet-Európában, ahol a GDP-növekedés gyakorlatilag kizárólag az oligarchák pénztárcáinak vastagodását jelenti, túlságosan is ismerős. Nem nehéz azonosulni tehát azzal a kitörési vággyal, ami a Have a Nice Day egyszerű, hétköznapi szereplőit hajtja.

Ami pedig az animációt illeti: Liu Jian meglehetősen minimalista stílussal él. Néhány gyönyörűen megrajzolt lepusztult városi csendélet vágóképét leszámítva az ábrázolás többnyire MS Paint-szerűen egyszerű, kidolgozatlan, és a kevés fázisrajz miatt a mozgások is mérsékeltek, robotikusak, sok az állókép (pont az ellentétje tehát a csili-vili Big Fish & Begoniának). A maga visszafogottságában azonban rendkívül hangulatos, erős hangkulisszákkal megtámogatott, feszes alkotásról van szó, maró fekete humorral. Egyetlen kritika, ami érheti, hogy rövidke 77 perces játékideje ellenére is sok üresjárat van benne – kár, hogy a forgalmazó csak a premier előtti vetítéseken toldotta meg kísérőfilmekkel (a Vulkánsziget, valamint a Madarak című magyar animációs rövidfilmmel). Pedig nemcsak azért hasznos ez a mára a mozikból többnyire kikopott praktika (a Mozinet – illetve néha a Disney – próbálkozik nagyon ritkán hasonlóval), mert kitolja a másfél órát el nem érő alkotások vetítésének hosszát, hanem mert teret ad a formátuma miatt moziforgalmazásból kiszoruló kisjátékfilmeknek, szélesebb közönséghez eljuttatva azokat. Ennek ellenére abszolút megéri a jegyet váltani a Have a Nice Dayre – és ha valakit még nem sikerült meggyőznöm, tekintse meg az utóbbi idők egyik legvagányabb előzetesét.