Meglepően kevés film szól a kritikus szakmáról, pedig olyan nincs, hogy egy rendezőnek ne lett volna már dolga kultúrrovatos újságíróval. Vajon azért ritka az ilyen történet, mert a filmesek félnek beleszállni mumusaikba? A Mérgezett egér című osztrák vígjáték egyike a bátor kivételeknek.
Egy kezünkön össze tudjuk számolni az olyan filmeket, amik a kritikusokról szólnak, pedig konfliktustól dráma a dráma (vicces konfliktustól pedig vígjáték a vígjáték), egy recenzor és egy művész között pedig bőven feszül ellentét, legyen az akár látszólagos. Egy lehúzós kritika roppant szórakoztató olvasmány tud lenni, kivéve persze a film alkotóinak, és az sem ritka, hogy a filmesek vagy akár a nézők akasztják a hóhért vitriolos stílusban. Vannak művészek, akik eleve értelmetlennek tartják a kritika, sőt akár az interjú műfaját is, amit végül is meg lehet érteni, a kreatív emberek épp attól kreatívak, hogy nem beszélni szeretnek a munkájukról, hanem csinálni. És persze a kritikusok közötti cicaharcok a legmókásabbak. Tavaly a Friss Húson egyébként rendeztek is egy programot, amin kritikusokat és filmeseket küldtek a szorítóba, ámbár ironikus módon az esemény nem volt sajtónyilvános.
Az is sokatmondó, hogy az ítészek és alkotók konfliktusáról szóló legjobb film egy nehéz sorsú, tökéletesen elfeledett low budget indie, A 6-os játszma (Game 6) a kiváló szerző, Don DeLillo tollából, Michael Keatonnal a drámaíró szerepében és színházi kritikusként Robert Downey Jr.-ral. Ebben a filmben Keaton hasonló karaktert alakít, mint később az Oscart hozó Birdmanben, csak itt fegyverrel tör nemezise, a rejtélyes, visszahúzódó és identitását gondosan titkoló (előadásokat álruhában néző) kritikus életére. Ez a film olyan nyögvenyelősen valósult meg, hogy maga DeLillo is feladta a reményt, legalábbis a történet egy részét újrahasznosította a Cosmopolisban. (Egyébként az ex-kritikus Köbli Norbert is elindított anno egy főhősként filmkritikust felvonultató filmtervet.)
A Berlinale versenyprogramjában debütált Mérgezett egér főhőse nem film-, hanem zenekritikus, de ennek nincs különösebb jelentősége a történet szempontjából, legfeljebb azt sugallja, hogy hősünk egy igazi sznob, akinek az alig évszázados filmművészet talán komolytalan és túlontúl kommersz ágazat is lenne. Jobban is jártunk a zenével, mert így nincs tele a film bennfentes viccekkel és önironikusnak szánt utalásokkal, még zeneműveket is alig emlegetnek benne. A cselekmény nem áll teljesen távol A 6-os játszmától: a főhős, Georg egy elismert, veterán recenzor, az osztrák zenekritika Ebertje, akit egy nap kirúgnak a laptól, ahol egész életében dolgozott. Ő viszont olyannyira munkaalkoholista, hogy vendettát esküszik szerkesztője ellen, a lelövésétől se feltétlenül riadna vissza. A címnek van konkrétabb jelentése is a cselekményben, de azt is fedi, amit a főhős kirúgása után csinál: senkinek nem ismeri be, hogy nyugdíjazták, de titokban egy gyerekkori iskolatársával beruház egy hullámvasút felújításába.
A hagyományos sajtónak azért voltak már jobb évei is, a régisulis kritikus-szakma legalábbis egészen biztosan hanyatlik, így a sztori több mint időszerű, viszont a film egyik hátulütője, hogy a fenti témákat nem igazán vesézi ki. A műkritika kérdésköre persze kimeríti a first world problem fogalmát, a nagyközönség szemében alighanem a kevésbé húsbavágó témák közé tartozik, de ettől még rejt magában potenciált és eléggé alulreprezentált is. Az eredmény így egy nem túl fontos, de jól megcsinált vígjáték, egyszeri megnézésre tökéletesen alkalmas közönségfilm, ahol a főhős kritikus mivolta elsősorban humorforrás. A karakter gyakran nem várt pillanatokban találkozik egy-egy olvasójával vagy épp olyan zenésszel, akinek ő törte derékba a karrierjét. Szerencsére nem jellemhiba a főhős részéről, hogy kritikus, a karakter szerethetően szenvedélyes és öntörvényű, még ha a recenzorok felé irányzott fricskaként is értelmezhető, hogy a középkorú férfi sikertelenül próbál családot alapítani feleségével, szóval kvázi kreatív szempontból impotens.
A film a komikusként is ismert író-rendező-főszereplő Josef Hadernek köszönhetően leginkább humorban erős. Nincs semmi különösebben eredeti a film humorában, de hiba sem. Az is érdekes és mókás, ami a mellékszereplőkkel történik, legyen szó a pszichológusként dolgozó feleség meleg pácienséről vagy a régi iskolatárs román barátnőjéről, aki nem beszél németül, így Georgnak kell tolmácsolnia. A film ráadásul felnőtt korhatáros, ami mindig jót tesz a komikumnak. A kritikusok és művészek közötti vélt vagy valós ellentéteket boncolgató film mindenesetre még várat magára.
[A filmről az idei TIFF alatt itt írtunk.]
