A dánokban és az osztrákokban most sem csalódtunk, az angol versenyfilm meglepően jól sikerült, a litván szupernóvára viszont nem érdemes pénzt kiadni.
Ole Bornedal: Dræberne fra Nibe / Small Town Killers, 2017, dán, 90 perc
[határok nélkül] Egy apró hollywoodi kiruccanás (Démoni doboz) és egy kosztümös háborús tévésorozat (1864) után, a kultikus dán horror, az Éjféli játszma (1994) rendezője, Ole Borendal hazatért országába, illetve a bűnügyi műfajhoz, hogy feje tetejére állítsa azt, úgy, ahogy jó hazafiként tenni szokták a szigetországi rendezők. A Kisvárosi gyilkosok alapjában véve egy ujjgyakorlat, tele klisékkel, de mégis az egészet működésbe hozó összetevő az a mélyfekete és antipolkorrekt humor, amelyre Anders Thomas Jensen kondicionált minket az elmúlt bő évtizedben olyan alkotásaival, mint a régebb a Zöld hentesek, vagy a frisebb Férfiak és csirkék. És természetesen az Ádám almáival, amelynek két (skandináv filmeket szeretők körében egyenesen sztárnak számító) színészét, Nicolas Brot és Ulrich Thomsent újra együtt lehet látni a vásznon, ezúttal tehát egy – Hollywoodban a Mr. & Mrs. Smith óta gombaként elszaporodó – „családon belüli bérgyilkolás”-sztoriban. Csak egy fokkal harsányabban.
Edward (Thomsen) és Ib (Bro) egyszerű munkáslegények, akik kissé részegen, maszekolásból félretett pénzükből bérgyilkost fogadnak, hogy az eltegye láb alól mindkettejük feleségét, mert azok -- leginkább szexuálisan -- elhidegültek tőlük. A komplikációkat el lehet képzelni, ha már láttunk va' egy filmet a fentebb említettek közül. Bornedal eléri, hogy a műfaj legelhasználtabb szereplői (mint egy bunkó, agyontetovált, vodkát vedelő, angolul akcentussal beszélő orosz gyilkológép, illetve egy Agatha Christie-univerzumból előrántott öreg, brit, méreggel operáló vénasszony) se legyenek unalmasak. (ne)
Még vetítik: június 7., csütörtök, 20:00, Cinema City Julius Mall, 4-es terem (Criminali de provincie)
Francis Lee: God's Own Country, 2017, angol, 104 perc
[verseny] Gheorghe, a talpraesett, ügyes és jóképű román vendégmunkás megmutatja Johnnynak, a kiábrándult, életunt angol farmerlegénynek, hogy a dugáson túl létezik szeretkezés, hogy léteznek érzelmek, és az élet (együtt) lehet elviselhető is. Mindezt vadregényes angol tájakon, birkák között. A történet egyszerre sablonos és rejt magában lehetőségeket. Szerencsére Francis Lee rendező (akit többnyire színészként ismerhetünk, például a Kisvárosi gyilkosságok sorozatban is feltűnik), inkább az utóbbival élt.
A film első percei nagyon biztatóak, tipikus angol környezet és hangulat, a vidéki élet realisztikus bemutatása, valami csendes feszültség. Aztán van egy pont, amikor kissé elbizonytalanodik az ember: ugye nem a Brokeback Mountain európai verzióját nézzük épp? Majd gyorsan leesik a nagy kő a néző szívéről, mert ez a film valami nagyon más, nagyon eredeti. Szinte két órája alatt alig történik bármi cselekményszerűen kiemelhető, mégis minden perce leköt. A romániai néző számára külön pikantériája a dolognak Gheorghe, akit Johnny kezdetben cigánynak csúfol. Van valami szinte abszurd abban, hogy egy angol filmben azt látjuk, hogy a helyi srác az érzelmileg kiüresedett, szemtelen, megcsömörlött és érzéketlen, a román figura pedig a mindenhez értő, (a film szereplőihez mérten) figyelmes és kedves, szorgalmas szépfiú. És persze a romániai néző felnevet néha a számára legérthetőbb poénokon, illetve a számára legismerősebb, xenofób megnyilvánulásokon is. De a történet mégsem egy vendégmunkás drámája, ez egy igazi érzelmes, szerelmi sztori, aminek a végén nem is várjuk a happyendet. A két férfi érzelmi vívódásai, a film meghitt, játékos szerelmes jelenetei természetesek és szépek. Josh O'Connor és Alec Secăreanu kitett magáért. Ezt a filmet meg kell nézni. (tgi)
Még vetítik: június 8., csütörtök, 12:30, Victoria / Győzelem mozi (Tărâmul binecuvântat)
Sharunas Bartas: Frost, 2017, litván-francia-ukrán-lengyel, 90 perc
[szupernóva] Nyakamat rá, hogy a Frost kizárólag az Ukrajna-téma miatt került be a Quinzaine des Réalisateurs válogatásba. Mert a színészek tehetsége, a sztori izgalmassága, a feszültségkezelés zsenialitása, a jól megírt dialógusok fordulatai, a kreatív filmnyelv, a jó arány- vagy ritmusérzék semmiképp sem vihette be. Ezek ugyanis annyira távolról elkerülik ezt a filmet, amilyen messze esik Vilnius Donyecktől.
Két litván fiatal elindul egy humanitárius segéllyel teli furgonnal Donyeckbe, ruhát, bakancsokat, takarókat visznek az ukrán katonáknak. Nincs különösebb elhivatottságuk vagy kalandvágyuk: a szállítmány rájuk marad, hát üsse kő, elindulnak. S mennek, mendegélnek... rettentő sok idő és egy rövid lengyelországi megálló után egy csapat, luxusszállodában dőzsölő külföldi újságíróhoz csatlakoznak Kijevben (akik jól kifejtik nekünk az ukrán konfliktussal kapcsolatos alkotói nézőpontot) aztán belefutnak az igazi ukrán télbe – és a kétharmadánál végre elkezdődhetne a film. Tovább mesélem, mert a Frostra úgysem érdemes jegyet váltani, szóval SPOILER KÖVETKEZIK: találnak egy csapat ukrán katonát, akik hosszan és repetitív módon elmesélik, azzal foglalkoznak, hogy szag alapján keresik meg és takarítja el a hullákat. Aztán belefutnak egy csapat oroszba, akik vigyorognak a két balfékon, és adnak nekik vacsorát, meleg paplant. Mindkét oldal emberséges, egyik sincs démonizálva – ami nagyon jó ötlet, csakhogy a kivitelezés olyan, mintha egy gyengén rendezett, beszélőfejes dokumentumfilmet látnánk, didaktikus és unalmas, pedig ez az a rész, ami miatt beültünk a moziba, amiért elnéznénk a korábbi, újságírói hivatásról vagy szerelemről szóló pityogásokat is.
Korai lenne még, hogy az ukrajnai háborúról szó film készüljön? Nem hiszem. De egy ilyennek semmi értelme. Ha egy rendező 20 év karrier után annyira be tud csinálni attól, hogy meghódított a projektje számára egy nemzetközi szinten ismert színésznőt, hogy képes öncélúan és értelmetlenül adni neki egy egész, dramaturgiai szempontból fölösleges jelenetet (Vanessa Paradis néz, piros Marlborót vásárol, aztán sétál, aztán gondterhelten néz, aztán rágyújt a piros Marlboróra, s megint néz), az inkább mégse rendezzen filmet. (bk)
Még vetítik: június 10., szombat, 21:15, Diákművelődési Ház (Înghețul)
Josef Hader: Wilde Maus / Wild Mouse, 2016, osztrák-német, 103 perc
[szupernóva] Josef Hader az írója, rendezője és a főszereplője a Berlinálé verseny-szekcióban indult, Mérgezett egér című osztrák-német víg drámának, amely annyira szolidan szórakoztató, amennyire csak a német és osztrák vígjátéki hagyományból kitelik, azaz nagyon. A középkorú zenekritikus Georgot kirúgják állásából, pszichiáter felesége mindenáron gyermeket akar, így hát Georg ezért sem vallja be otthon menesztését, inkább az egyik bécsi vidámparkban múlatja nappalait, s irdatlan bosszút forral egykori főnöke számlájára. A bosszú természetesen apró gesztusokkal indul, előbb az autót teszi tönkre, majd a modernista luxuslakot támadja meg, később revolvert vásárol, és a büszkeségvesztésből fakadó düh lassan kezelhetetlenné válik. Újramelegíti kapcsolatát egy volt osztálytársával, és vidám perceket okozva olaszul csacsog annak román barátnőjével.
Mivel neje természetesen érzi, hogy valami nincs rendben, és Georg sem igen tölt otthon időt, a kapuzárástól rettegő, 43 éves asszony egyéb lehetséges ondó-ajándékozók után néz, de vesztére egy meleg fiú karjaiban köt ki, szóval az is zsákutca. Végül a két cselekményszál összeér, s Georg a métermélyen behavazott osztrák hegytetőn egy lehetséges Deliverance-típusú slamasztikában (az-e vajon?), s a legmélyebb elkeseredésben találja magát, de nem lenne vígjáték, ha ez is nem szülne fergeteges helyzetkomikumot. Josef Hader pazar, sok fordulatos forgatókönyve és egyensúlyát sosem vesztő rendezése, valamint az összes színész kifogástalan alakítása legalább egyszeri, kötelező élményt varázsol a hullámvasúthoz hasonlatos Mérgezett egérből. (fsz)
Még vetítik: június 10., szombat, 19:00, Diákművelődési Ház (Șoarece de câmp)
