Attól eltekintve, hogy Sam Raimi az emberiségre zúdította az egészséges elméket felemésztő Herkules és Xena sorozatokat, valamint a vitatható jelentőségű és minőségű Pókember-filmeket, azért előnyösebb őt a kortárs horrorfilm egyik megkerülhetetlen figurájaként azonosítani.
Az Evil Dead-széria és az Army of Darkness kötelező tananyagok, de alapjában véve a közelmúltban készült Drag Me To Hell, valamint a Grudge-sorozat átnyugatosítása sem tűnik ma már olyan nagy baklövésnek. Tehát, ha Raimi áll egy horror mögött – mint a Démoni doboz esetében – akkor joggal reménykedhetne a hívő. A feltételes módból természetesen az következik, hogy a Démoni doboz nem feltétlenül nevezhető maradandó alkotásnak, ugyanakkor azért vasszigorral földbe döngölni is kár lenne.
Raimi legújabb filmjét a dán Ole Bornedal (Nightwatch) vezényelte le, aki hollywoodi berkeken belül eddig leginkább a radar alatt repült, és feltehetően a Démoni doboz sem repíti majd rivaldafénybe. Ugyanakkor nem ő az, aki miatt a Démoni doboz nem működik, sőt: Bornedal rendezése kifejezetten stílusos, a skandináv vér ott zubog a film képiségének minden részletében, s teszi a Démoni dobozt egy ízlésesen prezentált alkotássá. A konzekvensen használt jéghideg, monokróm színkezelés, a legnagyobb horrorklasszikusokat idéző kegyetlen félfények és a zsánert definiáló gépállások használata szemet gyönyörködtető, és emellett bőven tiszteletreméltó. A történetvezetés szempontjából jelentőségteljes lassú leblendéket követő, kubricki jelleggel forgott, függőleges madártávlati képek pedig mindenképp a formavilág csúcsát alkotják. Épp ezért hatalmas kár, hogy Bornedal csupán a film feléig használja következetesen e motívumot.
A Démoni doboz ráadásul zenében is erős, nem csak képekben. Anton Sanko eredeti filmzenéjéből a régmúlt nagy horrorjainak szellemisége árad, ízlésesen, arányosan és hatásosan adagolva kúszik rá a nézőre, ami a rideg képiséggel együtt remek atmoszférát generál. Külön dicséret jár Bornedalnak a csendek tisztességes használata miatt. Ritka az olyan horror-jelenet – nem csak e filmben, hanem bármilyen kortárs horrorban – mely minden akusztikus szőnyegezés nélkül képes erőt kifejteni, de a Démoni doboz tartogat egy-két ilyetén remekelést.
A film további díjazandó aspektusa a színészi munka. Nem feltétlenül kell Bornedal színészvezetési zsenijét látni Jeffrey Dean Morgan alakításában, hisz – annak ellenére, hogy nem igazán kapja az elsimeréseket – Morgan már bizonyított a The Accidental Husband blődlijétől kezdve a Watchmen Komédiásán át a Texas Killing Fields nyomozójáig. Jelen esetben is kitűnő munkát végez, és a Démoni doboz horrorja mögé igazán szépen felépített családi dráma talán értékelhetetlen is lenne nélküle. Érzékeny, pontos, visszafogott, és így több dimenzióban is elemezhető, kellően mély karaktert hoz létre, ami nem csak a kortárs horror szutykában tűnik kiemelkedőnek. A Natasha Calis által megformált Em érdemel még pár szót, hisz mégiscsak ő a bonyodalom forrása, a megszállott lányka. Mikor nincs teljesen sztereotíp módon gyökér emósnak sminkelve, és nem vicsorog és szuszog hiteltelenül, akkor kifejezetten jó. Szerencsére ebből épül fel a karakter nagyja, és Calis tényleg tehetségesnek mondható. Noha aki azt mondja, hogy 2012-ben még képes újat mutatni a „szellemjárta kisgyerek”-toposzban, az hazudik.
A film viszont a remek audiovizuális forma, valamint a színészek munkája mellett nem tud felmutatni semmit, ami miatt megveregtnénk Raimi és Bornedal vállát. A legszembetűnőbb kátyú a történetben rejlik, nem is érdemes vele túl sokat foglalkozni. Van egy doboz (ami démoni), van egy lány, akit megszáll valami (ami a démon), és van egy erősen ingatag családi háttér. Az egész pedig félig-meddig le van takarva egy, a jiddis mitológia ijesztőbb motívumait ábrázóló gobelinnel. Már a cselekmény alapjául szolgáló archetipikus alapszituáció felhasználásának ötlete is annyira unalmas, hogy az már sértés az Ördögűzőt kedvelők szemében. A Démoni doboz ugyanis nem más, mint Friedkin klasszikusának fékezett habzású újrahúzása, mely ráadásul a Raimitől szokatlan módon kicsit túl komolyan is veszi magát. Ugyanakkor a film nem kíván elmélkedni a mitológiáról, nem használja ki a lába előtt heverő ikonológiát, nem merül alá a dibbuk (zsidó szellemalak) elemzésébe, és ezért csupán felszínes reprodukció marad. Pedig akár lehetett volna egyfajta Serious Man is a horror berkein belül.
A film fájóan kiszámítható, totális déja-vu élmény, mely komolyabb rémisztés nélkül csordogál az őt megelőző Ördögűző-koppintások által szélesre mosott patakmederben. Rendkívül zavaró, hogy az ijesztegetések többsége – melyek mellesleg egytől-egyig helyet kaptak a film előzetesében – a film főbb szereplőinek közegéből kilógó mellékalakokhoz kapcsolódnak, így a néző csupán a film végére kezdhet komolyan aggódni az általa megkedvelt szereplőkért. Így Bornedal elpuffogtat egy raklap olyan ötletet, melyek közül jó néhány sokkal erősebbé is válhatott volna egy-egy kevésbé semleges ponton.
Mindezek alapján a Démoni dobozt hasznavehetetlen filmnek beállítani viszont filiszteus dolog. Rengeteg olyan – igaz, a horrortörténet nagyjainak soraiból merített – érdeme van, melyet a mai csutka rémmesék még csak nem is ismernek. Ugyanakkor ezek a pozitívumok sajnos a formai és karakterábrázolási szinten meg is rekednek, és nagyobb teret hagynak a bántóan ismerős történet bántóan ismerős fordulatainak, melyet a műveltebb néző gond nélkül végig tud aludni. Sőt, talán Ole Bornedal is ezt tette. Az ilyen másolat-filmeket pedig elfelejti az ember, mégha jelen esetben jobbacska másolatról van is szó.
