Itt az idei TIFF maratoni versenyblokkja, rövid véleményünk a mostanig vetített versenyfilmekről. Feltétlenül nézd meg a grúz versenyfilmet, és feltétlenül kerüld a krizantémokat, és nagyon erős lélekkel ülj be a lengyel meg az ausztrál filmre.

Bartosz M. Kowalski: Plac zabaw / Playground, 2016, lengyel, 81 perc

[verseny] Nyolcadikosok búcsúznak az iskolától egy lengyel városban: egy duci kislány fülig szerelmes az osztálytársába, randira hívja; imádata tárgya reggel kutyát sétáltat, ellátja fogyatékos apját, majd iskolába indul; az ő barátja odébbrak egy bömbölő, apró lakótársat, hajat vág, visszafelesel nevelőanyjának, majd ő is útra kel. A szereplői és kulcsfontosságú helyszínei szerint hat fejezetre osztott film első három része alapján mindhárman átlagos kamaszoknak tűnnek, pedig nem azok. Miért venne a szájába egy kislány frissen felforralt vizet? És milyen lélek lakozik abban a srácban, aki ok nélkül felpofozza a neki kiszolgáltatottat? Hát abban, aki szórakozásból állatokat gyötör? A fejezetek egy-egy hosszabban kitartott portréval zárulnak – s ezek a képek egyre nyugtalanítóbbak.

Bartosz M. Kowalski nyert már debüt díjat fesztiválon ezzel a filmmel. Nyers, már-már naturalista, sokszor kézikamerás ábrázolásmódja, a gondosan megtervezett és következetesen végigvitt szerkezet, eredeti alkotói gondolkodásmódra utal. Nem ez a TIFF legjobb filmje, de kétségtelen, hogy képes meglepni, sőt, sokkolni, főleg a végével, még akkor is, ha az egy bizonyos ponton már sejthető. Spoilerek nélkül: egyetlen, hatalmas erejű, vállról filmezett totállal zár, ami megkoronázza a teljes történetet. Az üljön be erre a filmre, akinek volt gyomra Gaspar Noé Irreversible című filmjéhez (noha Kowalski még nem annyira profi). És közben nem gondolkozik azon, hogy miért volt fontos épp ennek a rendezőnek épp ezt a történetet elmondani, miért volt szükséges megmutatnia, amit láttunk? Ha nem találja meg a választ (ő sem), öncélú hatásvadászatnak fogja érezni, főképp azt a nézőpróbáló utolsó totált. (bk)

Még vetítik: június 7., szerda, 22:15., Victoria / Győzelem mozi (Teren de joacă)

Guðmundur Arnar Guðmundsson: Hjartasteinn / Heartstone, 2016, dán-izlandi, 129 perc

[verseny] Az izlandi filmek, ha nem is rengetnek formanyelvi vagy más egeket, mindig legalább egy szolid, megbízható minőséget ígérnek: a kis szigetország valahogyan jobban ügyel arra, hogy mit engednek ki a világközönség elé. A Kőszív címmel magyarítható film is hozza az elvárt izlandi kvalitást, képi világot és hangulatot: elzárt halászfalu, kicsi, körbepletykálós közösséggel, középen két, a kamaszkor kapuján csengető sráccal. Vannak a filmben felnövésfilmes klisék is bőven – nemi érés és az ehhez kapcsolódó megszégyenülések, sikerek; csínyek, kalandok; felnőttekkel és testvérekkel való problémás viszony stb. – viszont egy egyszerű, de frappáns szemszögváltással újat tud csempészni a gay/queer cinema világába.

Mégpedig úgy, hogy az átlag melegfilmektől eltérően nem a saját melegségével szembenézni kényszerülő srácot teszi meg főszereplőnek, hanem annak legjobb barátját, és ezzel az áttétellel egy sokkal erősebb empátiát tud kicsikarni a nézőből. Mindez a gyönyörű izlandi táj és falukép nagyszerű fotografikus – de nem képeslapszerű, nem szépelgő – feldolgozásával párosítva kiadja az idei versenyszekció egyik legerősebb filmjét, amiben egyébként majdhogynem nincs is kísérletezés, csak egy jól megírt, szinte pimaszul tradicionálisan, életszagúan elmesélt forgatókönyv, ami miatt a fel-felbukkanó szájbarágós szimbolizálás sem zavar túlságosan. Ja, és a minden felnőttet megszégyenítő zseniális gyerek(vagyis kamasz-)szereplőkről ne is beszéljünk. Díjesélyes, újranézős. (jbn)

Még vetítik: június 7., szerda, 17:00, Victoria / Győzelem mozi (Piatră pe inimă)

Ben Young: Hounds of Love, 2016, ausztrál, 108 perc

[verseny] A fiatal ausztrál rendező első nagyjátékfilmje, a Hounds of Love igencsak ütősre sikeredett: egy jól megkomponált pszichothriller, ami végig feszült, feszes marad. Az alaptörténet akár sablonos is lehetne: fiatallány-elrablós sztori (de szerencsére nem abból a kategóriából, amikor a hős apuka életét kockáztatva megmenti a szeme fényét). Ez a film nem amerikai, de nem is európai: belevaló ausztrál. A 17 éves Vickit (Ashleigh Cummings) egy a különös szexuális vágyait kiélő pár rabolja el a 80-as évek  ausztrál kisvárosában, hogy néhány napig „használja” őt. A lány szép lassan betekintést nyer a pár életébe, ahol, mint kiderül nem minden vágy, nem minden érzelem közös vagy kölcsönös. A férfi (Stephen Curry ‒ aki egyébként egy ausztrál komikus) különös vonzalmat érez Vicki iránt, ami felborítja a pár megszokott módszereit. A nő (Emma Booth ‒ az Egyiptom isteneiből lehet ismerős) egy halmozottan sérült személyiség, akit szinte bárki képes manipulálni, így egy adott ponton párja és Vicki érzelmi manipulációi között próbálja megtalálni önmagát. Ám Vicki minden próbálkozása, hogy szabaduljon, sikertelennek tűnik…

A filmben a rendező bevet minden megszokott kelléket, ami fokozza feszültséget: pillanatnyi állóképpé merevített tárgyak, lassított jelenetek, hirtelen felerősödő hangok, zene. Mindent bevet, s a minden mégsem túl sok. Az operatőri munka, ami Michael McDermott nevét dicséri, külön értéke a filmnek, ötletesen megszerkesztett, hatásos képek vonulnak végig a filmen. A másik nagy érték a színészi játék. A három főszereplő igencsak sikeresen mutatja be egy-egy eddig nem ismert oldalát, játékuk adja meg azt a többletet, amitől a film könnyedén túllép a dráma vagy a krimi műfaján, rafinált pszichothrillerré válik. A Hounds of Love egy izgalmas, komplex alkotás. A néha felsejlő, enyhe szterotípiákra épülő amerikai jelleget egyre-másra, hamar elnyomja egy-egy bravúros megoldás, egy jól felépített jelenet, egy a „szörnyűségek” közt is humorosnak ható replika, egy-egy művészi kép. Tipikusan „érdemesmegnézni-alkotás”, igaz, tipikusan késő esti film is. (tgi)

Még vetítik: június 7., szerda, Victoria / Győzelem mozi (Tortura)

Gonzalo Delgado, Verónica Perrotta: Las toninas van al Este, 2016, uruguayi-argentin-német, 83 perc

[verseny] A forgatókönyvíró (Whiskey) és színész Gonzalo Delgado első (és szerinte egyben az utolsó) rendezése kicsit mintha az Almodovár-inasiskola egyik zsengéje lenne. A történet beleillik a mester által megerőszakolt és újrakoreografált spanyol neosztereotípiába: a telenovellába ágyazott nemi identitás hangzavarában család a teljes idegösszeomlás szélén. Konkrétabban a homoszexuális apuka óvónéni lánya váratlanul megjelenik, ajándékba pedig egy bögrét hoz, amin felirat: „A világ legjobb nagypapájának”. A lecsúszott meleg apafigura először gyorsan ki akarja iktatni már-már elfeledett lányát, de a nagyapaság gondolata teljesen felpörgeti, így újra megharcolnak, hogy megint egymáséi lehessenek a kibővülni látszó családi vonalon.

A film természetesen tartalmaz egy sor fordulatot még, magyarán kalamajkából és cirkuszból lesz elég, és nem szabad komolyan venni. A főszerepet alakító nagyapa, Jorge Denevi (aki egyébként egy színházrendező, tehát mondhatni amatőr színész) nagyszerű alakítást nyújt, igaz hogy elsősorban a meleg sztereotípiákra alapoz, játéka mégis a film legfontosabb érdeme. A mellekészerepet, az óvónő pasiját maga a rendező játssza, és mint mondta azért fontos neki a történet, mert ő is meleg, a filmben pedig virtuálisan végigjárta saját megöregedésének egyik lehetséges verzióját. Úgy érzem, hogy a történet legnagyobb érdeme egyben a legnagyobb hiányossága is: hogy nem vállal többet, mint amennyit beígér, így aztán nem is rontja el, de nem is válik katartikussá. Ahogy Csíkszeredában mondják, nem is az a sejdehejde, de nem is az a sánáná. Leginkább a nagyranőtt gyerekek színes vattacukraként olvad a szájba, ízesített rágógumija a szemnek, de teljesen belefér, ha többre nem vágyik éppen a nagyérdemű. (obl)

Még vetítik: Még vetítik: június 7., szerda, 15:00, Victoria / Győzelem mozi, (Delfinii înoată spre est)

Nana Ekvtimishvili, Simon Groß: Chemi bednieri ojakhi / My Happy Family, 2017, grúz-német-francia, 120 perc

[verseny] Amikor a szülőkkel, férjjel és gyermekekkel, illetve mindezek összes problémáival élsz egy fedél alatt, és életed mindössze a gyermek, feleség, anya szerepkörök betöltését szolgálja nem meglepő, hogy magadnak és másoknak sem megmagyarázható módon szakítanál mindezzel, élnél végre nőként. Megfojtanak, ha nem mész. A grúz nagycsaládi szerkezetből kilépő Manana nem akar semmi többet 52 évesen, mint egy kis csendet, saját polcokat, némi tevés-vevést csak önmagának úgy, hogy ne lihegjen senki már a tarkójába állandóan. Igen ám, de a családi élet külsőségeire féltve vigyázó törzsi hagyomány – különösen az idős nemzedék – a függetlenedés látszólag indokolatlan forradalmát csont nélkül lenyelni aligha fogja.

Nana Ekvtimishvili és Simon Groß (előbbi grúz, utóbbi német) rendező házaspár masszívan Tudor Panduru kézi kamerájára támaszkodva klausztrofób lakásbelsőkben és sokszereplős, hosszú beállítású jelenetekben bontakoztatják ki Manana (a románcénekes Ia Shugliashvili) csendesre szándékolt, azonban mégis hangos káosztól kísért menekülését a családi fészekből. Az elbeszélés mind tartalmi, mind formai szempontokból a román újhullámmal rokonítható, amint a román vérmérsékletet ismerők számára a grúz is otthonosan harsány lesz, bár egy-két fokkal intenzívebb talán. A játékidő felénél Manana a „de hát nem iszik, és nem ver” férjéről megtud egyet s mást, és amikor ebben a hosszú beállításban a körülötte vészmadarakként kerepelő volt osztálytársai koszorújában láthatatlanná próbál zsugorodni, vagy amikor a tíz-tizenötnél is több szereplőt egy képmezőbe zsúfoló pillanatban felcsendül a rögtönzött férfikórus gyászéneke, vagy épp Manana kényszerdaloltatásának jelenete fut, Az én boldog családom olyan pazarul összetett élménnyel szolgál, amelyet a fesztiválozók nehezen felednek majd. (fsz)

Még vetítik: június 8., csütörtök, 17:00, Victoria / Győzelem mozi (Familia mea fericită)

Marc Crehuet: El rei borni / The One-Eyed King, 2016, spanyol, 87 perc

[verseny] Spanyolországban is áll(t) a bál az utcákon az elmúlt években (ezek ihlették a TIFF dokfilmes szekciójának egyik filmjét, a Politica, manual de instrucciones – kb. Politikai kézikönyv címűt, illetve inkább a filmben látható friss politikai pártot), és nem mindenki úszta meg épen. Az egyszemű király is a 2011-es zavargásokból inspirálódott: a macsó, erőszakos David rendfenntartó katona/zsaru, barátnőjével élnek együtt és próbálnak némi izgalmat csempészni laposodó kapcsolatukba. Amikor vendégül látják Lídia egyik volt osztálytársát (Sandra) annak pasijával (Ignasi) együtt, nem kell sok idő, hogy kiderüljön: David volt az, aki gumigolyóval kilőtte Igasi egyik szemét, megvakítva a balos aktivista, de mamlasz srácot. És persze kész a cirkusz.

Crehuet saját színdarabját adaptálta filmmé, ugyanazokkal a színészekkel, felemás eredménnyel: amit nagyszerűen csinál pl. az Ernelláék (pl. filmesen kihasználni a teret), az megbukik Az egyszemű királyban. Egy ilyen témát, aminek ennyire köze van az utcákhoz, nem lehet ennyire kicsiben, kamara-stílusban lerázni. Főleg úgy, hogy a film végére egy kizökkentőnek és felkavarónak szánt, de igazából csak nevetséges önreflexív gesztussal pont a tér zártságára, kontextustalanságára hívja fel a figyelmet. Ráadásul casting-szempontból sem teljesen telitalálat a film, nem sikerült teljesen levetkőzni a színházi manírokat. Ami viszont pont ezért jól működik a spanyol versenyfilmben, az a drámai és a (fekete) humoros jelenetek közti gyors szlalomozás – de ez akkor is egyszeri geg. Még üzenetet is ki lehet belőle facsarni: a két pasi, értsd két világnézeti véglet hiába próbál meg közeledni egymáshoz, az erőszakos idióta, az már csak erőszakos idióta marad, politikai-ideológiai szemlélettől függetlenül. (jbn)

Még vetítik: június 9., péntek, 12:30, Victoria / Győzelem mozi (Regele fără un ochi)

Dmytro Moiseiev: Chas khrizantem / Chryzanthemums Time, 2016, ukrán, 70 perc

[verseny] A hitelesség érdekében néha nem árt, ha az alkotónak van valamilyen kapcsolata, tapasztalata azzal a témával, amiről filmet készít. A fiatal ukrán Dmytro Moisevnek gyanúsan nem volt, vagy csak nem sikerült megfogalmaznia mondanivalóját a gyász gyötrelmeiről, amelyet egy középkorú nő történetén keresztül akart átadni. Név szerint Olgáén, akinek életéből látunk pár momentumot, közvetlenül férje halála után. A végtelenül cinikus és életundorodottnak látszó nő sajátos módon kezeli letargiáját: örökölt pénzét össze-vissza szórja, méregdrága koktélokra költi, rászorulók kezébe adja, kocsit is vesz, de mégis inkább gyalog járja Kijev utcáit, ahol találkozik férfi prostituálttól kezdve temetkezési ügynökön át kovácsmesterig számos különböző figurával. De bárcsak ne tenné, mert ezek a Porumboiut eszünkbe juttató, hosszan folyó, lecsupaszított jelenetekbe iktatott monológok (ritkábban dialógusok), külön-külön, de végül összességében is olyan értelmezhetetlen álbölcsességekkel untatnak, amelyek összezavarják a nézőt. Nem igazán teszik értelmezhetővé és azonosulásra alkalmassá Olga személyét, annak ellenére, hogy a szándék mintha az lett volna, hogy egy komplex, mély, egyedi szereplő rajzolódjon ki. De akkor minek ez a minimalista-realista papírforma?

Vagy talán pont ez volt a szándék? Mármint arról készíteni filmet, hogy nincs recept a gyász feldolgozására? Hogy mindenki a maga módján vészeli át ezt az időszakot, ami néha értelmezhetetlen cselekvéseket, gondolatokat jelent? Ha igen, akkor lehetett volna más eszközöket találni a tálalására… Mitől ilyen misztikus a film? – kérdezték a rendezőtől a vetítés után… Misztikum a fenét, az egységes koncepció, történetmesélés megúszása ez, „művészfilmre” hivatkozva. Sajnos az egyik leggyengébbje a versenynek. Ha virágot kéne adni neki, nem rózsát, hanem krizantémot érdemelne. Kettőt, gyertyával. (nesz)

Még vetítik: június 8., csütörtök, 15:00, Victoria / Győzelem mozi (Vremea crizantemelor)

Abed Abest: Tamaroz / Simulation, 2017, iráni, 84 perc

[verseny] Absztrakt tér és idő. Falak sehol. Süket akusztika, néha a bepoloskázottság érzete. Megfigyelő-kamerás narratíva itt, time-lapse megoldás ott, freeze-frame amott. Zöld tárgyak, fehér autók, lila gumicsizmák, vakító fénykockák és a zárt sötétszoba környezet. Ez lenne az iráni Simulation versenyfilm gondosan megépített színpada, azonban Abed Abest forgatókönyve és rendezése (a főszerepet is ő játssza) gondatlanságból elkövetett cselekménygyilkossággal vádolható. Mert kérdem én, mitől is tapadna oda a figyelmem, ha a non-figuratív környezetben két fordulatot leszámítva a történet kínosan sehova nem vezető párbeszédeken, pótcselekvéseken és várakozáson nyugszik? Már úgy értem a szereplők is, meg én is arra várok, hogy történjen valami a mise-en-place szokatlanságán kívül, ám semmi, de várjunk csak, mert ami izgalmas történhetett, az lefutott az első félórában, a maradék egy óra játékidő pedig azzal telik, hogy megtudjuk mi volt közvetlenül a tragédia előtt. Aztán azt, hogy mi is zajlott picivel azelőtt. És még azelőtt. Azonban az Irreversible mintájára szabott narratív bravúrt érdektelenség kíséri.

Abed Abest sajnos mindhiába csupaszítja le alkotását a történetre, ha aztán még attól is megfosztja a többre érdemes kollektív erőfeszítést. Két pillanatban mégiscsak sikerül neki csillogtatni valamit, és úgy tűnik, e két, egymást időnkívüliségből és belső paradoxonból tápláló mozzanattal próbálja összeforrasztani a minden egészet, csakhogy a minden egész erre éppúgy nem vágyik, mint én arra, hogy ezt tovább írjam. (fsz)

Még vetítik: június 6., kedd, 22:30, Victoria / Győzelem mozi (Simularea)