Az Egyiptom istenei kétórányi kíméletlen hallucináció. Nem fogjuk elhinni egy szavát sem, de nem fogjuk elhinni azt sem, hogy beültünk rá.
Alex Proyas „szandálos-kardos” filmjéről már minden rosszat lejegyzett a gyorskezű, vitriolos kritika. Nincs ugyanakkor rohadékabb és olcsóbb dolog az Egyiptom isteneihez hasonló mázsányi mozgóképes szeméthegyek földbedöngölésénél. Semmire se jó filmekről kockázatmentesen lehet maró gúnnyal értekezni, hiszen a kiakadt kritikus önfeledt szardobálásának ilyen esetekben nincs tétje. Igen, az Egyiptom istenei irdatlanul kretén film, nagy nehezen lehet csak végignézni, és leginkább csak azoknak lehetne ajánlani, akik elhiszik, hogy a Föld lapos, hogy az oltásoktól autista lesz a gyerekük, hogy nem szálltunk a Holdra, hogy a holokauszt nem létezik, és hogy tovább és jobban élnek majd, ha nem esznek húst. El lehet persze így szórakozni egy mérhetetlen ostobaságában és összedobottságában védtelen céltáblává váló filmen, a probléma viszont az, hogy az ilyen és ehhez hasonló alkotások ennyit nem érdemelnek.
Felesleges a film premisszáját felvázolni, elég annyi, hogy egyiptomi kamumitológia van, a yuppie Hórusz (Nikolaj Coster-Waldau) épp az ország-világ trónjára kerülne, de jön a sértődött nagybácsi, a sivatagi hadúristen Széth (Gerald Butler), jól elveri, majd kikapja a mindent látó szemeit, és átveszi a hatalmat a nép felett, arra kárhoztatva őket, hogy megfizessék az előtte mindenkinek az élt élete alapján kijáró túlvilágot. A szeme nélkül mit sem érő Hórusz száműzetésbe vonul, ahonnan egy halandó tolvajfiú (Brendon Thwaites) rángatja ki, aki segítségével támasztaná fel szerelmét (Courtney Eaton), akit Széth építésze (Proyas kedvence, Rufus Sewell) gyilkolt meg.
Ekkor indul be a kalandfilm-dramaturgia, Hórusz és az Aladdin-klón elé akadályok, feladványok gördülnek, közben pedig barátságuk elkezd bimbózni. Az, hogy most akkor ez a történet a halott lány feltámasztásának története-e, vagy az istenléthez felnövő Hórusz „fejlődésregénye”, nem igazán derül ki, dramaturgiai és narratív hangsúlyok épp annyira vannak, hogy nincsenek. Mindegy, lényegtelen. Azért mert az Egyiptom isteneinek nem erőssége a történetmesélés. A következetes cselekményvezetés ilyen hiátusa, a számtalanszor elismételt célok (a hollywoodi hármas-szabályt simán négyzetre emelik az írók), az anakronizmusokkal teli suta párbeszédek, a szándékolatlan és indokolatlan ellipszisek, a sematikusságukban rajzfilmfigurák porhüvelyévé redukált karakterek (és a vezetetlen, nevetségesen fehérseggű színészek), valamint az ezredforduló videojátékainak grafikáját alulmúló CGI-szörnyek, és a komponálatlan greenscreen-tusák ködében mintha nem találhatnánk semmi szeretnivalót a régóta erőlködő Proyas legújabb butaságában.
Az arra hajlamosak ugyan egy hitvita csökevényeit láthatják a szcientológia megvásárolt üdvözülését megtestesítő Széth politikájában, mellyel szemben kontrasztosan áll Hórusz kereszténységet visszhangzó lebutított kvázi-Mennyországa, de – most komolyan – kit érdekel mindez Proyas minden logikát felőrlő, fékezhetetlenül habzó szürreális giccsáradatának láttán? Óriási szkarabeuszok és lila madarak röpítenek harciszánkókat, cseppfolyós aranyat vérző alakváltó istenek mennek egymásnak fantasztikus bio-mechanikus páncélokban, bődületes dekoltázsok mindenütt, óriás tűzokádó sivatagi kígyókon lovagolnak amazon harcosok, Geoffrey Rush Ré istenként tűzsugarat lövöldöző lándzsával pirít oda Apophisznak, a sötétség és a káosz ezerfogú galandférgének, majd pedig űrbéli vizeken úszó hajójával fordítja nappalból éjjelbe a Föld korongját. A gótromantikus A holló és a metaforikus, sötét, kanyargós képeivel sokat mondó Dark City már a múlté, Proyas kattant ősi Egyiptomában az utolsó klotyó is szemkápráztató digitális aranyból van, viszont arra Dalí és Roger Corman egyszerre ülne rá.
Az Egyiptom istenei úgy fest, mint egy disztopikus Las Vegas, melyet a begombázott Baz Luhrmann álmodott vászonra, miután valaki egymás után levetítette neki a Csillagkaput, az Ötödik Elemet, a régi és az új A titánok harcát, a Jupiter felemelkedését, a Barbarellát és a Flash Gordont egy Cirque du Soleil előadás után. Pszichedelikus univerzum ez – távol Cecil B. DeMille szandálvilágától –, de lelketlen, önmagában álló, tartalom nélküli, inkább egy bad triphez hasonlítható. Az érzékenyebb néző ugyanis a hányásig csillogó, kapkodó-szédítő hitvány kameravillantások és a hömpölygő egyetemes debilség nyomása alatt begubózik, elkezdi rágni a körmét, nikotinéhsége lesz, menekülne a publikum szolidaritásába, de körülötte érthetetlen módon mintha élveznék a filmet. Speciális pokolban élünk – gondoljuk közben – de pánikélményünket legalább elmossa a filmről kiviharzók látványa.
Az Egyiptom istenei kétórányi kíméletlen hallucináció. Nem fogjuk elhinni egy szavát sem, de nem fogjuk elhinni azt sem, hogy beültünk rá. A szomorú pedig az, hogy akár egy dicsőségesen őrült vízió is kerekedhetett volna ebből a nyomorultságból, ha Proyas egy kis tudatot is erőltetett volna a röhejesen esetleges gyökérségbe. Lehetett volna egy jó szar film ebből, így viszont csak szar.
