Látták az 1952-ben bemutatott Ének az esőben (Singin' in the Rain) című alkotást? Az volt a hollywoodi filmes őrületről készített első vígjáték, de talán azóta se „gyártottak” annyira jól sikerültet. Az Amerika kedvencei – bocsássuk előre – ugyanazzal a regiszterrel próbálkozik, de nem megy sokra.

A hasonlóságok csak a felszínen futnak: mindkét esetben a románc csupán a filmvászonra szorítkozik, a valós életben a főszereplők gyűlölik egymást, a stúdiók vezetői pénzéhesek, a sztárok mögött megbújik egy szürke kisegér, aki végül királykisasszonnyá változik, és a film bemutatója botrányosra sikeredik. Mindkét alkotás egy-egy olyan produkció berkeibe kukkant be, amelyik csődbe vagy mennybe viheti a stúdiót.

Elvileg nincs semmi rossz abban, ha egy klasszikushoz térünk vissza egy kis ihletért. Csakhogy míg az Ének az esőben könnyedén végigpergett szemeink előtt, addig az Amerika kedvencei című film nehézkes, a nézőnek az az érzése támad, hogy az alkotók nem tudták, mit is akarnak elmesélni. A lehetőség adott volt egy jól sikerült vígjátékhoz, ám a poénok nem sülnek el, a kép „homályos” marad.

Különösen elkeserítő volt a sztárok riporterek általi kivesézésének jelenete. Manapság, amikor a sajtót elárasztják a mondvacsinált kritikusok és a hamis értékítéletek, a hollywoodi filmszakmának megadatott a lehetőség, hogy kigúnyolja a firkászokat, ám nem élt vele. Mit kapunk ehelyett? Holmi lárpurlár, öncélú poénkodást, ami végül ugyancsak a filmgyárosokon csattan.

Gwen (Catherine Zeta-Jones) és Kiki (Julia Roberts) testvérek. Gwen a sztár, akinek kérése parancs túlsúlyos nővére számára. Eddie (John Cusack) minden tekintetben Gwen párja, míg egy napon a nő meg nem csalja egy argentin fogorvos kinézetű hősszerelmessel. Eddie felbőszült bikaként támad rájuk, majd beutaltatja magát egy szanatóriumba. Eddig ígéretes, nemdebár? Csakhogy ezután… Sajnos az utóbbi évek szájbarágós hollywoodi stílusa elűzte az álomgyárból azt a fajta intelligenciát, amely képes pergő ritmusú burleszket szülni.

Nyilvánvaló, hogy Kiki szépséggé fogy, Gwen fáradhatatlanul egocentrikus és Eddie-nek előbb vagy utóbb rá kell ébrednie, hogy élete szerelme a testvérpáros másik tagja. Probléma még, hogy a szerelmes jelenetek túl szárazak, nincs meg bennük az a fajta gyorstüzelő cinizmus, amelyet elvárnánk egy ilyen alkotástól. Sőt, a film teljes jeleneteken keresztül „megfeledkezik” arról, hogy vígjáték, és „meggyőzővé”, „méllyé” alakul, amikor tulajdonképpen az ellenkező irányba kellene „haladnia”.

A sztárszínészek hozzák megszokott formájukat, nem velük van a gond. A probléma a forgatókönyvben van, amely sehogyan sem áll össze, a rendezőnek újra kellett volna íratnia egyes részeket és teljesen kicseréltetnie a film végét. Summa summarum: az Amerika kedvenceiben elszigetelten akadnak ugyan jó jelenetek, de mégsem állnak össze izgalmas filmélménnyé.