Elég gyanús, ha egy film ilyen vallomással kezdődik: „Halott vagyok.” Ugyanis valami kiváló játékra van ebben az esetben szükség, hogy a fikciós keretek következetessége megmaradjon, a halott hang beszéljen.

A Lépéselőnyben ez a megoldás nem túl bravúros: csalókról van szó, akiknek minden szava és gesztusa becsapás, így kiderül, a kezdő mondat is hazugság a javából, és miután a látszat-halál előtti hét eseményeit elmesélte, a bandavezér Jake Vig szépen föltápászkodik, letépi véres ingét és művér-tartályokkal bélelt mellényét, bevárja barátait, akik nyilván Cabrioban érkeznek, és tovahajtanak, bele a gondok nélküli életbe. A Lépéselőny egyike azoknak, az utóbbi időben sajnos futószalagon gyártott gengszterfilmeknek, amelyekben a bűnözők rokonszenvesek, és mindenki más magasról le van ejtve, aki mer az nyer, meg hasonló közszájon forgó bölcsességek. Az erős karakterek mintha valóban be is indítanának egyfajta szimpátiát, de a hamis banki ügylet, ami a cselekmény legizgalmasabb része lenne, annyira el van bonyolítva, hogy már az sem érthető, mitől sikerül és mitől nem. Egyébként lehet, hogy egy közgazdász megértené, kérdés, a közönség hány százaléka rendelkezik magas fokú gazdasági ismeretekkel.

A történet kis csalókról és őket csőbe húzó nagy csalókról szól, hogy aztán a kis csalók meglepetésszerűen legyőzzenek mindenkit, a Királynak nevezett alvilági hatalmasságot, a rendőrséget és a bank biztonsági embereit egyaránt. A meglepetés sajnos azonban annyira elő van készítve, hogy nem jelent különösebb fordulatot, hiszen a jelenetek többsége után azonnal kiderül, színjáték volt, és az úgynevezett valóság egy szinttel odébb költözik. Az ügyfelek és a néző hiszékenységével való játék csak egy bizonyos határig izgalmas, a csalások túl könnyen derülnek ki, nincs már tétjük. Ilyen cselekményben a színészi játéknak is el kell sikkadnia, pedig Dustin Hoffman mindent belevet a hiperaktív maffiafőnök figurájába, amelynek mégsincs tere kibontakozni, Andy Garcia pedig meg sem próbál különösebb mélységet vinni a korrupt FBI ügynök alakításába.

A forgatókönyvnek ezek fölött is van egy óriási hibája: a történetet Jake meséli, és hogy ez hitelesen jelenjen meg, egy mellékszereplő pisztolyt tart a halántékához, miközben bíztatja, hogy mesélje el a titokzatos banki ügylet lefolyását. Jake a körülményekhez képest iszonyú részletesen mesél, az egész film egyetlen flashback, melyet a jelen idejű történések néha megszakítanak. Ez a jelen idő nyűg a film hátán, mert nagyjából abban merül ki, hogy a biztonsági ember dühösen hadonászik a fegyverrel – másodosztályú televíziós filmekben látni ennyire olcsó megoldást. És akkor oda a hitelesség, oda az idősíkok közötti pörgő ritmusú ugrálás, ami a hasonló gengszterfilmekhez már obligát hozzátartozna. A műfaj konvencióinak csak a látszatát vette át a Lépéselőny stábja, ami már nem elég arra, hogy a csalás jól működhessen.