Egy film, amely túl hosszú, hogy szórakoztató legyen és túl rövid, hogy árthauszos.
Nagyon szerettem Bogdan Mirică egyetlen filmjét, amelyet eleddig szerencsém volt látni. A címe Kutyák, 2016-ban készült, és bizony üdítő színfoltként hatott a román újhullám veretesebbnél veretesebb (és lassan az ismétlés unalmába fulladó) darabjai között. A csupasz (értsd, minimalista) dobrudzsai táj, a csupasz (értsd, minimalista-realista) történetvezetés, no meg a betegül egészséges mioritikus humor olyan eleggyé állt össze a vásznon, ami 104 percben szórakoztatott is, de művészfilmes aurát is árasztott – a legjobb értelemben véve.
Nem ebnek való világ – Bogdan Mirică: Câini
És a román nemzeti filmművészet és -gyártás lángja ismét magasan lobog.
Azóta eltelt hét év, kicsit meg is feledkeztem a rendezőről. Aztán most itt az új filmje: Boss. A cím annyit tesz: főnök. Őszintén, egy rakás pozitív előítélettel ültem be a moziba. Ha boss, akkor banda, hazai hierarchiák, sógor-komaság, korrupció, kisstílű balkániság és nagystílű manelizmus, ami csak szem-fülnek ingere. Bíztam Bogdan Mirică stílus- és arányérzékében. A 126 perces vetítési idő lejártakor végén azonban úgy éreztem, átvert, mint anno az ócskapiacon az itt-a-piros-hol-a-piros gumikezű kóklere.
Az egy dolog, hogy az első percektől kezdve éreztem: ezt a filmet tudatosan a nemzetközi fesztiválpiacra gyártották. Akkor még csak éreztem, később láttam is: ez bizony rafinált eszközökkel feltupírozott egzisztenciális film noir. Ha csak film noir lett volna, de jó lett volna. Szórakozhattam volna. Ha csak egzisztencialista sorsdráma lett volna, de jó lett volna. Eltöprenghettem volna az emberi gyarlóság és az emberi nagyság között húzódó igen vékony napsütötte sáv sérülékenysége fölött. Így viszont nem is tudom, hogy mondjam röviden: egy álegzisztenciális álnoir zajlott a vásznon. Amivel nem is az a probléma, hogy üres, steril, túlbeszélt, paneles. Hanem az, hogy hamis.
Na de nézzük a sztorit: van egy mentős. Aki jól tud autót vezetni. Aztán van három másik pofa. Akik közül az egyik erős ember, a másik kiváló hegesztő, a harmadiknak meg esze van. Ő a boss. Aki látott már rablós filmeket, sejti: ezek négyen összeállnak és végrehajtanak egy országúti fegyveres rablást. Menekülés közben azonban történik egy malőr: a rablók elütnek egy nőt. Aki később belehal sérüléseibe. Már ez sértette a nézői horizontomat: mentős üt el egy embert. És nem arra gondolok, hogy ilyesmi nem fordulhat elő, hanem a szimbolika erőltetett voltára.
Na mindegy, jön a mentős főhős erkölcsi összeomlása. A tetejébe még az is kiderül, hogy a betyárbecsület sem a régi: a négy bandatag közül valamelyik szép sorban eltünteti a többit. És így lesz a gazemberből fokozatosan igazi hős. Ugyanis felveszi a harcot az ismeretlen ellenféllel. Ami nem egyszerű, mert minden bandatag csak egyvalakiről tudja, hogy kicsoda valójában. Ismerős, nem? Mr. Pink, Mr. White, Mr. Orange stb., Tarantino Kutyaszorítóban-jából.
Közben a mentősnek van egy csaja is. Érteni vélem a személyes, sőt, néhol túlfűtött-erotikusan romantikus szálat, hiszen minden valamire való noirban van végzetes asszony. Önmagában tehát ezzel nem is lenne baj, sőt, azt is érteni vélem, hogy a végzetes asszony a felső tízezer sztratoszférájából száll alá a kórházi alagsorok és pattogzó vakolatú fővárosi bérlakások televényébe. Simán elfogadom, hogy van ilyen, de akkor tessék már megmagyarázni, mi a „veszedelmes viszony” oka, titka, akármije. De nem. Mirică nem magyaráz. Odarakja elénk, amúgy álegzisztenciálisan: nesztek, ez van, kezdjetek vele valamit.
Miközben néztem a filmet, valami nagyon ismerősnek tűnt. Nem tudtam hirtelen rátapintani. Aztán olyan másfél óra elteltével hirtelen rájöttem. A dialógusok! Ezeket a dialógusokat hallottam már valahol. És nem Sergiu Nicolaescu filmjeiben. Pedig azokra is emlékeztetnek (sajnos, a gyengékre értem). Aztán meglett a forrás is: melegen ajánlom bárkinek (aki még nem látta) Walter Hill egyik, talán kevésbé ismert alkotását, az 1978-as Gengszterek sofőrjét (The Driver). Kísértetiesen hasonló a sztori: van egy sofőr, aki bűnözőket menekít el a tetthelyről. Ez a… nem csak a munkája, a hivatása is. Aztán van egy zsaru (ennyi hiányzik Mirică filmjéből), aki legalább olyan vakmerő játékos, mint a sofőr. És van egy banda, aki (Hillnél kényszerből) le akarja buktatni a főhőst. Meg persze a női szál, de szépen kibontva. Na, ebben a filmben hangzanak el kísértetiesen hasonló dialógusok. Csakhogy ott olyanok a karakterek, akiknek a szájukból hitelesek a kiköpött félmondatok. Hiába, karaktert építeni (is) tudni kell. Ezúttal Mirică itt is melléfogott.
Mondom a sejtésem arra vonatkozóan, hogy miért. Túlságosan lefoglalta a film képi világa. Egy eklatáns példa: mentősünk a mosógépben véres gyolcsát mossa, mossa. Szép kép. Lenne, ha a rendező így dirigálná. De nem így dirigálja. Előtte hangban megvan a mosógép, és a lépcsőházban felfüggesztett kamera kóvályog hosszan. Nagyon hosszan. Értjük, atmoszféra, iránytalanság… és mégis, üres, súlytalan, irreleváns. Miért? Mert szinte mindegyik jelenet, gyakran snitt is hasonló álsokatmondó kameramozgással kezdődik. De van ott minden, ami ártmúvi, a hosszan a semmibe bámuló hőstől az osztott képernyőig.
Zárszó helyett: a szöveg elején lekóklereztem a rendezőt. Tartom, viszont hadd tegyem hozzá: jó kókler. Vagyis ért a mozgóképes itt-a-piros-hol-a-piroshoz. És továbbra is bízom benne. Meg abban, hogy a következő filmjéhez nem valami mondvacsinált „hazai” sztorit fog keresni. Hanem olyat, vagy még jobbat, mint a Kutyák idején.
