A hagyományos romantikus komédiák bájának ötvözése a hollywoodi stílusú fantasyk nagyszabású hőstörténeteivel kifejezetten egyedülálló próbálkozás a magyar filmtörténetben. Madarász Isti rendezését mégis az abszurd humor és az innovatív látványvilág teszi igazán különlegessé. Az Átjáróház az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb hazai közönségfilmje.

Krisztián (Bárnai Péter) éppen frissen szerzett munkahelyére tart, hogy a hullaház éjjeliőreként vesse bele magát első állásába. Útközben pedig élete nagy szerelmével is találkozik. Csakhogy a megbeszélt randevút elszalasztó fiú hamarosan szakmai körülmények között kénytelen viszontlátni az időközben autóbalesetben elhunyt Ágit (Rujder Vivien). Krisztián ugyanis nemcsak egyszerű portásként tevékenykedik, tisztázatlan munkaköre azt is megköveteli tőle, hogy – félbehagyott világi ügyeik elintézésével – segítsen megbékélni az esténként feltámadó, két világ között rekedt holtaknak, mielőtt a gonosz boncmester (Kulka János) örök kárhozatra ítélné lelküket.

A produkció remekül illeszkedik azon magyar generációs filmek sorába, amelyek szerelmi narratívákon keresztül fejtik ki kései felnövéstörténeteiket, miközben a különböző tematikus elemek tekintetében a készítők elsősorban ismert külföldi alkotások példáira hagyatkoznak. Krisztián és Ági kedvesen teszetosza egymásratalálásában épp úgy sejlik fel a Kontroll motívumkészlete, a Liza, a rókatündér különleges világa, a Rossz versek humora vagy a Zanox – Kockázatok és mellékhatások fantasztikus elemei, mint az Éjszaka a múzeumban (Night at the Museum), a Lelkük rajta (Heart and Souls), az Éjjeliőr a hullaházban (Nightwatch) és a Szellemekkel suttogó (Szellemekkel suttogó) alapszituációi és konfliktustípusai.

Azonban míg a hazai kulturális sajátosságok kiváló alapot adnak az egyedi hangvételnek, addig a hollywoodi minták jobbára csupán műfaji sablonként képesek érvényesülni. Az egy ponton teljesen fókuszt váltó cselekmény hirtelen nem a főszereplő pár szerelembe eséséről és a fiatal felnőttek előtt álló lehetőségek és kihívások személyes drámájáról, hanem a végzetét beteljesíteni kénytelen kiválasztott küzdelméről és a teremtett fantáziavilág mitológiájának bővítéséről kezd szólni. A vészjósló, tűzokádó kórboncnok fenyegető főgonoszának legyőzése, a három próba teljesítése és a boszorkány varázslatának napkelte előtti, sürgető beteljesítése hiába elevenítik fel a zsáner általános archetípusait, az alacsony költségvetés korlátai és a megvalósításban tapasztalt hiányosságok mégsem keltik egy epikus fantasy hatását.

Az Átjáróház akkor működik igazán, amikor teret enged a magyar hétköznapok ihlette, színes egyéniségű mellékkaraktereinek. Krisztián mágikus képességekkel bíró gyámja (Kútvölgyi Erzsébet) egy minden áldozatra kész nagymama elszántságával küldi nevelt fia után a csomagolt uzsonnát saját hollójával. A Galla Miklós által játszott hullaházi igazgató a humorista saját komikus karakterének megjelenítésén túl a lényegre mindig rátapintó főnök sajátos gondolkodásmódját is érzékelteti. A lelkükön könnyíteni kívánó holtak között pedig olyan mindennapi kisemberekkel találkozhatunk, mint a csak halála után kiábránduló elvhű kommunista néni, a felszarvazott papucsférj, vagy a minden hájjal megkent vidéki munkásember és az ezermester gondnok.

A komikusan felnagyított karakterek ábrázolásmódját nemcsak a sörhas és a harcsabajusz teszi felismerhetően hazaivá. Jellemük tipikus élethelyzetek és megszokott problémák reflexióival szembesíti a közönséget. Emellett a film számos utalást és áthallásos kikacsintást is tartogat nézőinek, kezdve a rendező előző filmjének (Hurok) háttérben elrejtett plakátjától a ripacs színművész-sztárként megjelenő Árpa Attilán át a kitartott, hűtlen feleség szerepében feltűnő Dobó Katáig. Az autentikus szereplőgárdán túl viszont éppen a főhősöket játszó Bárnai Péter és Rujder Vivien színpadias játéka és eltúlzott manírja teszik művivé a máskülönben hétköznapiasságot kifigurázni igyekvő jeleneteket. A jámbor és ügyetlen Krisztián határozott hőssé válása mellett ráadásul Ági személytelen, megmentésre váró nőfigurája kifejezetten jellegtelennek érződik.

Ugyanakkor a film igazi sztárja valójában a végig különleges, atmoszférateremtő látványtervezés. Az Átjáróház díszletei és tárgyi világa egyszerre teremtenek egyfajta nosztalgikus látképet és a megszokottól némileg eltérő, különös fantasy-közeget. Az ismerős panelházak, a 60-as évekbe illő buszok, a gondosan kiválasztott halottaskocsi, az igazgató cirkuszi bohócok járművére hasonlító autója, a szereplők kosztümjeinek kifejező színvilága (különösen a halottas zsákokból készített fehér ruhaköltemények és a kórboncnok steampunk felszerelése), valamint a hullaház viktoriánus kísértetkastélyt és elhagyott gyártelepet is idéző épülete kiválóan érzékeltetik a kifordított világ megteremtésére tett kísérleteket, miközben mégsem állnak túlságosan messze a mindennapi valóságtól. A hatást pedig az időnként extrém mozgásokat produkáló, telt és lágy színeket alkalmazó fényképezés teszi teljessé.

A Tim Burton gótikus világából játékosan, Jean-Pierre Jeunet extrém képi stílusából pedig visszafogottan merítő vizualitás csupán a számítógépes effektek alkalmazásakor hagy némi kívánnivalót maga után. A hagyományos hollywoodi filmstílusból kölcsönzött megoldások műfaji és történetvezetési kliséin túl azonban a fantasy közege sajátos színben képes ábrázolni a film hétköznapokból táplálkozó, abszurd humorát. Kár, hogy a mindent legyőző szerelmet tematizáló, végcélként pedig a családalapítást megjelölő befejezés kiábrándítóan konzervatív értékrendje nem képes – a játékidő első felében látottakhoz hasonlóan – némileg csavarni a bevett formulákon.