Mert Shakespeare összeköt. Ha minket – filmnézőket – nem is, Edelényi János új filmjének két főszereplőjét mindenképp.
Mi lehetne a visszatérő kérdése és egyben leitmotívuma egy idős Shakespeare-színészről és egy színésznő-aspiránsról szóló filmnek, mint az, hogy: lenni vagy nem lenni? És mi más lenne a válasz, minthogy lenni. És élni. Illetve az, hogy amíg élünk, addig ne tegyünk úgy, mintha már nem élnénk, mert holtáig tanul az ember stb.
A The Carer angol címe, akárcsak a The Reader (A felolvasó) és a The Revenant (A visszatérő) esetében, a film főhőséhez kapcsolható attribútum, bár ez esetben kevesebb a tartalmi többlet. Ezen kívül ez az egyetlen szó – és ez nem vicces, hanem majdnem zavaró –, amit az amúgy angolul helyesen beszélő emigráns idősgondozó helytelenül ejt ki. Magyarra JutalomJátékként fordították a film címét, amit nemcsak azért nem díjazok, mert nem eredeti, hanem mert az eredeti címhez és a fogalom jelentéséhez sincs sok köze.
Edelényi filmjének alapja egy már sokat ismételt téma, ami a történet szintjén nem hoz magával sok újdonságot. Aki látta az Életrevalókat (Intouchables), annak valószínűleg minduntalan ez a film fog felidéződni az emlékezetében. Sir Michael Gifford (Brian Cox) legendás színész, aki – amint ez az ilyen kaliberű színészekkel általában lenni szokott –, minél öregebb és minél inkább megkörnyékezi a betegség (őt épp a Parkinson-kór), annál zsémbesebb és annál nehezebb vele egy födél alatt élni. És bár az elején ellenkezik az ellen, hogy lánya (Emilia Fox) – újra – gondozót fogadjon mellé, a kezdeti (szinte kötelező) gorombáskodás után elkezdi megkedvelni a magyar származású Dorottyát (Coco König). Főként azután, hogy kiderül: Shakespeare közös szenvedélyük.
2016-ban az angol szerző halálának 400. évfordulója van, és Edelényi filmjében nem egy többé vagy kevésbé ismert idézet kel életre a történet fonalába – hol többé, hol kevésbé mesterkélten – ágyazva. Legtöbbször a már említett kérdés Hamlet „nagy monológjából”. Ezeknek az idézeteknek, a filmbeli utalásoknak és a humoros, vagy esetenként tragikomikus jeleneteknek köszönhető, hogy a sematikus narratíva ellenére a The Carer élvezhető film; no meg a színészi alakítások sem másodrangúak. Brian Cox részéről ez talán nem is volt annyira meglepetés, mert filmszerepei mellett elismert Shakespeare-színész is; annál inkább az viszont az osztrák-magyar származású Coco König, aki a fiatal, ambiciózus Dorottyát alakítja és akinek ez az első filmszerepe. Akárcsak az Életrevalók, ez a film is arról szól elsősorban, hogy mit tanulhat egymástól két ember, akik nemcsak tulajdonságaikban, hanem élettapasztalataikban is szinte homlokegyenest különböznek.
A JutalomJátéknak a rendezőn és a stábon túl (operatőr: Máthé Tibor, zeneszerző: Pacsay Attila; de Lukáts Andor is feltűnik néhány jelenet erejéig) a történetben is van magyar vonatkozása: például az angol deszkákat meghódítani vágyó Dorottya származása. Ezen kívül arra is reflektál a film, hogy mi az, amit Angliában (Nyugat-Európában, a világon...) a magyarokról (kelet-európaiakról) tudnak; például hogy a színészet egyenlő Gábor ZsaZsával (és Évával és Magdával), közben pedig szinte lényegtelen, hogy a gondozólány horváth, lengyel, román vagy épp magyar származású.
A brit-magyar koprodukcióként jegyzett film egyszerre szól öregségről és fiatalságról, színészetről és színházról, és nem utolsó sorban Shakespeare-ről. Bár szinte a történet elejétől fogva sejteni lehet, hogy milyen irányt vesz a történet és mi lesz a végkicsengés, a bájos pillanatoknak és jó színészi alakításoknak, valamint a helyenkénti humornak köszönhetően szinte észrevétlenül eltelik mind a 89 perc. Közben pedig minduntalan emlékeztetve vagyunk arra, hogy ha az a kérdés, lenni vagy nem lenni, akkor csak egyetlen válasz van.
