Cristobal Valderrama elsőfilmje unalmas, sablonokkal telezsúfolt, „előre tudok menni az időben, ezért ígérem, hogy jobb fiú leszek, és megváltozom”-szerű vígjátéknak indult, de gusztustalan, kaszabolós, vérspriccolós horrorparódiaként végződött. Így mutatkoztak be a chileiek az idei TIFF-en.
Főhősünk, Vladimir a lehető legléhább alak, akit csak el lehet képzelni: megbízhatatlan, sokat iszik, és mindezek mellett munkanélküli is. Egy nap abban a kellemetlen helyzetben találja magát, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül kilakoltatják. Egy szerencsés „véletlennek” köszönhetően összetalálkozik egy régi osztálytársával, a kémikus Jorgéval, akit látszólag az égvilágon bármire rá lehet venni. A bőbeszédű Vladimir könnyűszerrel meggyőzi a bárgyúan naiv férfit, hogy költözzenek össze – így mindenki jól jár. Nemsokára össze is költöznek, Jorge hozza a barátnőjét, a kiállhatatlan Rociót is. Vladimir alkoholizálási igényeit ismerve és szívesen kielégítve, Jorge egy különlegesen finom, sör-tojás turmixra hívja fel a férfi figyelmét. Hősünk rákap az újdonságra, ám egy szép napon arra ébred, hogy Rocio mellett fekszik, és három héttel később van, mint azt ő eredetileg gondolta. Mindenhol idegen emberekre bukkan, akik hisztérikusan kiakadnak az ő látványától, mindenki mérges rá, mindenki utálja, mindenki meg akarja verni, ráadásul az is kiderül, hogy már hetek óta viszonya van Rocióval. Azt gondoltam, hogy amikor ismét sikerül visszautaznia az időben (az időgép szerepét furcsamód az ízletes sör-tojás kombináció tölti be), majd minden arról fog szólni, hogy szegény Vladimir megpróbál megváltozni, és új életet kezdeni, hogy elkerülje a jövőben látott szörnyűségeket. De szerencsére nem! A dolgok ugyanis nem ilyen egyszerűek. Vladimir sosem szentelt túl nagy figyelmet a tojásokon található kis lyukakra, és arról is megfeledkezett, hogy barátja kémikus, és nem is olyan szelíd teremtés, amilyennek tűnik.
A film közepe felé az idősíkok nagyon összebonyolódnak, a kezdeti vígjátékszerű, életszagú filmecske átalakul egy kissé széteső (nemcsak a szereplők esnek szét, hanem helyenként a történet is), vérben nem szűkölködő, slasher-förmedvénnyé. A megbonyolított cselekmény során az is kiderül, hogy a konyhai mixer nemcsak a sört és tojást tudja jól összedolgozni, hanem az emberi fizimiska széttrancsírozására is tökéletes eszköz.
Cristobal Valderrama elsőfilmes rendező dél-amerikai sorozatokban befutott színészekkel dolgozott, aminek egyetlen pozitívuma az, hogy a kiemelkedő színészi játék nem vonja el a figyelmet az idősíkokra való koncentrálástól. Diego Muñoz (Vladimir) tipikusan szépfiús kinézetelével nem kelt túl sok szimpátiát a nézőben, majdhogynem élvezettel töltött el, amikor nem találta fel magát bizonyos helyzetekben, bizonyos idősíkokban. A Rocio szerepében villogó Javiera Díaz de Valdés sem nyújtott többet, viszont neki legalább ott a csinos kis hátsója, meg rendkívül éles, felvágott nyelve (ha a dél-amerikai fehérnép szája egyszer kinyílik…) A legkarakteresebb és legélvezetesebb alakítás a Nicolás Saavedraé (Jorge), őzike szemeivel és egy holnap megszülető bárány ártatlanságával képes mindenkit levenni a lábáról. Mondhatni ő a chileiek Adrien Brodyja, sokszor valóban ijesztő a hasonlóság – legalábbis szerintem.
Valami sokkal enyhébb dologra számítottam a dél-amerikaiaktól, de ez a legkellemesebb módja a csalódásnak. A színes, élénk képi világból kibontakozó szörnyűségességek váratlanul hatottak, az ártatlan arcok mögött lapuló ördögfiókák pedig mindig a legjobbkor bukkantak elő. Ezek után szívesen kipróbálnék még több chilei alkotást, a sör-tojás kombinációról nem is beszélve. Nyámm!