A film első negyed órájában van egy jelenet, amikor a főhősnő nyáját legeltetve a fűben heverészik, mikor is egy, a kék égboltot szántó siklóernyős fiatalemberre lesz figyelmes. Akkor azt súgtam a moziban mellettem ülő kedvesem fülébe, hogyha csinos főhősnőnk össze találna jönni a sárga siklóernyővel, irgalmatlanul lehúzom a filmet a Filmtettben.
Különös, de igaz, hogy az ember az európai filmekkel szemben általában azonnal megköveteli a művészi igényességet, koncepciót, urambocsá’ mondanivalót, mintha az öreg kontinensen nem készülhetnének kommersz filmek. Pedig az utóbbi idők francia- és német filmtermése jócskán rácáfolt a fenti hiedelemre (lásd Taxi sorozat, Belphégor stb.). Úgyhogy elég nehéz nem tudomást venni a multiplexek által generált megosztottságról: egyre inkább úgy tűnik, hogy a többtermes megahiperlézerűr mozik kisajátították maguknak a kommersz filmeket, míg „komoly” filmet már csak az úgynevezett művész mozikban láthatunk. Így a jó szándékú műélvező mindig megdöbben, mikor egy-egy kommersz gyöngyszemre akad valamely kelet-európai ország egy eldugott mozijának legsötétebb kistermében. Az Egy fecske csinált nyarat ugyanis ízig-vérig közönségfilm, és ha a főszerepet Meg Ryan és Anthony Hopkins játszaná, gondolkodás nélkül vetítenék a multiplexek. Nem mintha bármi kifogásom lenne utóbbi színművészete ellen, de mégis sokkal jobban jártunk így, hogy helyettük Michel Serrault és Mathilde Seigner játssza a mogorva paraszt bácsi, illetve a kemény városi lány a forgatókönyv által csupán nagyvonalúan felvázolt szerepét.
Sandrine (Seigner) Párizsban él, informatikusként internethasználatot oktat, míg egy átlagos forgalmi dugó apropóján ki nem újul régóta elfojtott vágya, miszerint a mezőgazdaságban kíván elhelyezkedni. Nem is kell több neki, anyja hisztije és barátja öltönye ellenére üstöllést beiratkozik egy mezőgazdasági tanfolyamra és – átesve az első disznóölés traumáján – megvásárol egy eldugott tanyát. A tanya előző gazdája (Serrault) azonban csak másfél év múlva tud grenoble-i házába költözni, úgyhogy ezt az időt kénytelenek együtt eltölteni a tanyán, így az öreg végignézi, hogyan alakítja át a lány a helyet, ahol ő egész addigi életét töltötte.
Talán ennyiből is kiderült, hogy az Egy fecske csinált nyarat feltűnés nélkül simul a kortárs francia – nem akció – filmek trendjébe. Egy újabb kedves film, kedves szereplőkkel, még kedvesebb háziállatokkal, helyenként szomorkás felhangokkal és (nem lehet tagadni) elgondolkodtató jelenetekkel. A Meg Ryan-féle verzióból például biztosan kimaradt volna az a nyíltan erotikus mellékízű jelenet, ahol a mufurc bácsi elszunyókálva Sandrine-ról álmodik. A történet úgy van felépítve, hogy már éppen andalodnánk, amikor beüt valami, a fent leírthoz hasonló zavaró tényező: vagy marhák a vágóhídón vagy egy tarkón lőtt disznó. Ebben a filmben jelen idejű tragédia szinte csak állatokkal történik, és a film egészét tekintve sokkal jellemzőbb a rousseau-i „Vissza a természetbe!” hurrá-optimizmusa, valamint a öregkor melankólikája, melyet azonban bármikor napfénybe boríthat a fiatalság kirobbanó életöröme.
Hogy akkor mi marad az öregeknek a film szerint? A Michel Serrault játszotta karakternek végül is megmarad az öröm és a büszkeség, amivel a tehetséges utódot szemléli, aki feji a kecskét, aki panziót, turistalátványosságot csinál a tanyájából, azaz életet hoz belé, és aki majd halála után értelemszerűen a helyébe lép. Mogorva, de szimpatikus paraszt bácsinknak nem született gyermeke (amelyik igen, az is halva), így a tanya eladása egyszersmind utódválasztást, kijelölést is jelent. A film elején sokat izélgetik kedves bácsinkat azzal, hogy minden potenciális vevőt kiutál a birtokáról, de az ő szemszögét megvizsgálva, rájövünk, hogy mi sem cselekednénk másképp. Nem kaphatja meg a stafétabotot akárki. Az ember, ha valamiért nem születik gyermeke, válasszon gondosan azt illetően, hogy ki folytassa az életét.
De ami elsősorban megkülönbözteti ezt a filmet a tengeren túl készülő szívmelengető társaitól, az a színészi játék. Kontinensünk színészei mintha más stílusban játszanának, annak ellenére, hogy mára már Európában is fehér holló az a film, amely nem realista játékmódot követel meg a szereplőitől, és ezzel nem akarom elvitatni az amerikai színészek nagy részének kétségbevonhatatlan érdemeit. Adrient, a magányos öregembert Michel Serrault (akinek több mint száz mozgóképes szerepe közül a magyar közönség legutóbb talán a Belphégort láthatta) játssza, olyan hihetetlen biztonsággal és fenséges erővel, amire csak a szakma, a színészet legnagyobbjai képesek. Michel Serrault a legjobb értelemben vett mesterember, profi, aki úgy játszik saját érzelmeivel, ahogy átlag halandó mondjuk a tévé távirányítójával. Nem, nem is a saját érzelmein, sokkal inkább nézője lelkén zongorázik, azt csinálja, aminél nagyobbat színész talán el sem érhet: olyan paraszt bácsit hoz a Fecskében, aki valahogy mintha mindannyiunknak személyes ismerőse lenne.
A film ifjú főhősnőjét, Sandrine Dumezt Mathilde Seigner (Harry csak jót akar) játssza, már korából eredően is kevesebb magabiztonsággal, de szerethetően. Sandrine szerepén ott ül a Minden Nyálas Francia Filmek Átka, a naiva szerepkör megoldhatatlanságának paradoxona. Az a baj ugyanis, hogy nem létezik az a lány (vagy csak én járok rossz társaságba), aki a nap huszonnégy órájában, szüntelenül bájos és kedves. A karakter vázlatos mivolta ellenére Seigner kitűnően alakítja a főszerepet, jó választásnak tűnik nem egyértelműen és mindig szép, de karakteres arcával és alkatával. Kötelezően megemlítendő a film két fő mellékszereplője. Adrien egyetlen cimboráját, a szinte az egyik napról a másikra meggazdagodott öregurat, Jeant Jean-Paul Roussillon alakítja. Mókás és kedves nagypapa karakter, szintén finom eszközökkel megrajzolva. Sandrine barátjának figurája sem álomszerep: butácska, átlagos fiatalember, öltönyben és ezüstmetál sport-Peugeot-ban. Frédéric Pierrot mégis emlékezetessé tudta tenni szerencsétlen vihogásával és ügyetlen gesztusaival. Az Egy fecske csinált nyaratban nincsenek Nagy Alakítások, nincs is rá lehetőség, de ettől lesz mégis mindegyik színész külön-külön nagy.
Christian Clarionnak, a film rendezőjének ez az első nagyjátékfilmje, amelyet 2002-ben mindjárt a legjobb elsőfilmes Cézar-díjra jelöltek, ami érthető is, meg nem is. Meg is érdemli, meg nem is. A kortárs filmgyártás egészét tekintve a film nem rossz, de francia kontextusba helyezve tucatfilm. E mozi alapján még nem lehet felelősségteljes találgatásokba bocsátkozni Clarion jövőjét illetően. Vicces, hogy Jean öregemberarcú kutyája soha nem hajlandó kiszállni az újonnan vásárolt Volvóból, de ciki, ahogy Suzanne és Gérard táncolni kezd egy romantikus estén a faházikóban Phil Collinsra, és valahogy ez az ellentmondásosság jellemző a film egészére is.
Mindezek után vajon összejön-e Sandrine a sárga siklóernyős fiatalemberrel? Ha érdekel, nézzük meg a filmet. Nem fog fájni.
