Asghar Farhadi ismét az eltávolodás léptékeit vizsgálja, hogy a párkapcsolatok apróbb repedéseit egy-egy nagyobb ütés hogyan hasítja akár átjárhatatlanul szélessé. Fókusza ez alkalommal egyoldalú, jobban érdekli a sértett büszkeség, a bosszúvágy és a kegyelem témája, mint hogy kiegyensúlyozottan tudósítson szereplőiről.
Az éjszaka közepén kiáltozás veri fel a házaspárt – összedől a ház. A háború lehet ilyen, a kétségbeesett, kaotikus menekülés, miközben megrepednek a falak és az ablaküveg. Egy szomszédos építkezés hibájából roskadozik az épület, a lakók pedig megpróbálják magukhoz kapni egy-két tárgyukat, legalább egy kabátot, a családok szétszakadnak, a magatehetetlennek segítség kell. A rémület, hogy aminek szilárdan kellene állnia, alapjaiban rendül meg, tágra nyitja a szemeket.
Asghar Farhadi ismét az eltávolodás léptékeit vizsgálja, hogy a párkapcsolatok apróbb repedéseit egy-egy nagyobb ütés hogyan hasítja akár átjárhatatlanul szélessé. Ez a téma nem új nála. A Nader és Simin – Egy elválás története (2011) Oscar-díjat hozott a rendezőnek, aki ezen felbátorodva elhagyta a hazai közeget, és Párizsban forgatott klasszikus szerelmi háromszögre épülő thrillert. A kevésbé sikeres A múlttal (2013) viszont Farhadi a saját biztos, hiperrealista alkotói mércéitől is messzire vetődött, így legújabb filmjében visszatért a modern Teherán színfalai közé. Korábbi iráni filmjeihez képest viszont Az ügyfél fókuszát tovább szűkíti, a modern élet és a tradíciók ütközésének tükrei helyett kíméletlen nyíltsággal koncentrál a főszereplő házaspár kapcsolatának széthullására.
Az épület, amiben Emad (Shahab Hossein) és Rana (Taraneh Alidoosti) is élt, lakhatatlanná vált, ezért költözniük kell. Amatőr színtársulatuk tagja ajánl fel nekik egy lakást, amiről viszont kiderül, hogy az előző bérlő még nem tudja elvinni a holmiját. Emad és Rana kénytelen-kelletlen így is beköltözik, és egy este, mikor Emad későn ér haza, Rana a férje helyett tévedésből egy idegen férfit enged be, aki rátámad a fürdőszobában. A szomszédoktól Emad megtudja, hogy a korábbi lakó minden jel szerint prostituált, a támadó pedig egy ügyfele lehetett, aki nem tudott róla, hogy a nő már nem lakik ott. A menekülő idegen viszont hátrahagyta telefonját, pénzét és slusszkulcsát, amik nyomán Emad megpróbálja kideríteni, ki és miért támadt a feleségére.
Aki ezen a ponton azt hiszi, feszült thrillert vagy a traumafeldolgozás kétoldali látleletét nézi, csalódni fog, mert Farhadit sokkal jobban érdekli a sértett büszkeség, a bosszúvágy és a kegyelem vizsgálata. Mivel a sokkos Rana nem beszél, csak lassan, szilánkosan tudjuk meg, mi történhetett. Ez a bizonytalanság pedig megőrjíti a férjét. A nemi erőszak kérdése kimondatlanul lebeg a fejük felett, a kultúráktól és határoktól független áldozathibáztatós kérdések és utalgatások már annál konkrétabban hangoznak el. Rana szégyenből fakadó némasága, a racionális és irracionális félelmek, a túlérzékenység, az ellentmondásos reakciói is a trauma részeként jelentkeznek – Emad viszont mintha egy ponton teljesen érzéketlenné válna minderre. Olcsó megoldás lenne ezt azzal a közhellyel magyarázni, hogy férfiként az aktív cselekvésben tudja csak feldolgozni a történteket.
A cselekmény előrehaladtával Rana nézőpontja és igényei egyre látványosabban szorulnak háttérbe, Emad fokozatosan mindent alárendel a támadó utáni hajszájának: Rana lelkiállapotát és kéréseit, az ügy jogi útra terelésének lehetőségét, a józan ész diktálta határokat. A férfi, aki egyébként önzetlenül segít másokon, aki megérti egy ismereten nő korábbi, feltételezett traumájából fakadó viselkedését, megbillent lélekkel már gond nélkül csap vissza a saját vélt vagy valós sérelmeit megtorolandó. Az elejtett megjegyzései, kérdései leleplezik ámokfutásának önző voltát. Valójában nem a Rana testi-lelki épsége iránti aggodalom táplálja, hanem hogy a támadó csorbát ejtett férfiúi büszkeségén, mikor az ő asszonyához nyúlt, az ő intim terébe lépett be, és az ő felesége viseli a másik férfi betörésének látható és láthatatlan nyomait. Amikor pedig Emad végső soron önmagát teszi meg a bosszúállás motiváló forrásává, megfosztja Rana szenvedését annak súlyától és a létjogosultságától.
Farhadi ismét biztos kézzel vezeti színészeit és atmoszférateremtő képessége is hibátlanul működik, el is hozta Cannes-ból a legjobb színésznek és a legjobb forgatókönyvnek járó díjakat. Koncepciója mégis becsapós, mert néha bizonytalanul hangolja össze a bosszú- és a párkapcsolati dráma dramaturgiai súlyozását – a filmen végigvonuló Arthur Miller-párhuzam például nem elég szerves és erős, csak feleslegesen megosztja a figyelmet. Amire viszont Farhadi szépen rámutat, hogy gyakran nem a probléma vagy a trauma okozza a kapcsolat válságát, hanem a már meglévő repedéseket és aránytalanságokat erősíti fel, ami könnyűszerrel temethet maga alá bármilyen biztosnak tűnő építményt.
