Ha létezik easternes elemeket is felvillantó noir/expresszionista kamaradráma, akkor A hentes, a kurva és a félszemű erre a példa. Szász János leporolta a két világháború közötti időszak egyik leghírhedtebb magyarországi bűnügyét, és egy izgalmas, bár inkább stiláris-formanyelvi szempontból érdekes alkotást készített belőle.

„Lédererné, mi van a kosárban? Kodelkának keze, feje, lába” – szólt a morbidul dévaj kuplé a húszas évek végének Budapestjén; bár az igazság az, hogy a lemészárolt mészárosmester, Kodelka Ferenc szanaszét trancsírozott testrészei közül speciel a fejét sosem sikerült megtalálni. A Léderer-ügy a magyar kriminalisztika történetének egyik legnagyobb visszhangot kiváltó esete volt, ami a pesti bulvársajtó és a félvilági „suttogó propaganda” bámulatos hatékonyságán túl talán annak is tulajdonítható, hogy az ügy – egészen elképesztő brutalitása mellett – a korabeli társadalmi viszonyok némely aspektusairól is nyomasztó látleletet nyújtott; ez utóbbi vonatkozásokat Szász János filmje fel is erősíti kicsit.

Léderer Gusztáv a maga nemében szimbolikus figurája az első világháború utáni évek Magyarországának: az egykori csendőr főhadnagy, aki kétes hírnevét a kommün bukását követő megtorlások során tanúsított különös kegyetlenségével és nem mellesleg fosztogatásaival szerezte, a Horthy-rendszer konszolidálása után sem képes leállni „káros szokásaival”, ezért páriává válik – érdekes keveréke az ideológialag motivált terroristának és köztörvényes bűnözőnek. Mellette a vágy titokzatos tárgya, Schwartz Mária, valamint a lebírhatatlan testi gerjedelmei miatt vesztébe rohanó hitelezőjük, Kodelka Ferenc húsipari vállalkozó – így áll össze a bizarr szerelmi háromszög, amely A hentes, a kurva és a félszemű történetének alapját képezi.

Szász János (majdnem teljesen) fekete-fehér alkotása – az előzetes elvárásoktól némiképp, de csak némiképp eltérően – nem is annyira a noir műfaji sajátosságait, hanem kifejezetten a némafilmes hagyományt idézi meg; azon belül is – világításban, vágástechnikában – az expresszionizmus világát. Mondhatnánk, hogy expresszionista neonoir némafilm, csak épp hangos, méghozzá nem is akárhogyan – a noir vonal pedig inkább a dramaturgiában és a karakterek megrajzolásában szembeszökő. És ha már a karakterekről esik szó: egészen bámulatos, ahogyan Szász János, maszkmesteri segédlettel nyilván, „szerepre szabja” a színészeit. Ilyen átváltozásokat rég láttunk magyar filmen, leszámítva talán a femme fatale-t alakító Gryllus Dorkát, aki még a szokásosnál is „szexualizáltabb” szerepkörben tűnik fel; Nagy Zsolt a zsigeri gonoszságot árasztó, félszemű („kilőtték a komcsik”) menekülő gyilkosként, illetve a szerep kedvéért legalább húsz kilóval súlyosabb, beteljesületlen vágyaitól gyötört és a maga módján szintén kiutat kereső hentest játszó Hegedűs D. Géza emlékezetes figurái maradnak a magyar filmnek (Rudolf Péterrel láthattunk hasonlót az 1945-ben).

Szász még azt is megjátssza, hogy – a magyar vidék, az Isten háta mögötti „vadkelet” viszonyainak felvillantásával, a kocsmai jelenetek felépítésével – az easternes tradícióra is távoli utalásokat tesz. Ez azonban mit sem változtat a történet kamaradráma-jellegén: ez a sztori akár egyetlen zárt térben is játszódhatna, mert minden a szerelmi/erotikus háromszög belső dinamikájának rendelődik alá. És ebből fakad a karakterábrázolás enyhe modorossága, az interakciók és a történetépítkezés teatralitása is – a Szász-opusz leggyengébb, az átélhetőséget a formanyelvi eltávolításnál sokkal inkább megnehezítő eleme.

A szexuális tűlfűtöttség, az erős testiség hangsúlyozása azonban cseppet sem öncélú: a nemi vágy és a mezítelenség képei mintegy egymásra tevődnek a mészárszék közvetlen, kezdetleges és középkorias kegyetlenségével, illetve a zsákmány- és haszonszerzés szintén primér ösztönével. Nyers hús vagyunk, biológiai meghatározottságaik fogságában vergődő menekülő állatok, akik részvétre igen, de bocsánatra aligha érdemesek, mert abban az illúzióban élik az életüket, hogy becsaphatják a saját sorsukat – nem tudom, tanulságnak ez mennyire elég.