A finn film számára a nagy áttörés még várat magára, de az Olli Mäki legboldogabb napja egy határozottan jó irányba tett lépés.
A „skandináv film” ma már egy olyan brand, amit a legtöbb ember meglehetősen sötétre hangolt, de annál minőségibb filmekkel azonosít, legyen szó Lars von Trier tabudöntögető művészfilmjeiről, a Q-ügyosztály vérfagyasztó kalandjainak moziadaptációiról, vagy a hírhedt norvég horrorvígjátékról. Persze Dánia egyértelműen kimagaslik az északi nemzetek filmgyártását tekintve – Trier mellett olyan nevekkel, mint Vinterberg, Refn, Anders Thomas Jensen vagy Susanne Bier –, de Svédország sincs nagyon lemaradva a maga Moodyssonjával, Roy Anderssonjával és Millennium-trilógiájával. Norvégia a nagy szerzők tekintetében ugyan hátrébb kullog (bár Joachim Trier és Eskil Vogt kifejezetten ígéretes fiatal filmesek), a norvég műfaji film azonban kimondottan erős darabokkal jelentkezett az utóbbi öt-tíz évben, elég csak olyan címeket felidéznünk, mint Az eltűnés sorrendjében, A trollvadász, a Fejvadászok vagy a Náci zombik.
És akkor ott van Finnország, amely eleve csak Skandinávia tágabb értelmezésébe tartozik bele, és mozgóképkultúráját tekintve mindig is a fentebb felsorolt három nemzet árnyékában tengette napjait. Legemlékezetesebb exporttermékei az utóbbi időkből vagy a szomszédos norvégok által kitaposott úton jártak – dark fantasy-horror vonalon elhelyezkedő, helyi legendáriumból merítő történetekkel, trollok helyett mikulással (Rare Exports), náci zombik helyett pedig űrnácikkal (Iron Sky) – vagy az egyetlen nemzetközileg ünnepelt kortárs finn szerzői rendezőtől, Aki Kaurismäkitól származtak. De Kaurismäki jövőre tölti a hatvanat, és ahhoz, hogy egy nemzeti film felvirágozzon – főleg egy olyan kis, ötmilliós országé, mint Finnország – szükséges egy tehetséges fiatal generáció, akikből a jövő meghatározó direktorai lesznek. Szerencsére nem reménytelen a helyzet: Juho Kuosmanen elsőfilmes rendezőnek minden esélye megvan rá, hogy öt-tíz éven belül jól ismert név legyen a nemzetközi mozgóképporondon.
Akárcsak a korábban említett, a nyugati mintákat helyi folklórral vegyítő műfaji sikerek, az Olli Mäki legboldogabb napja is Finnország gazdag kultúrájához nyúl témáért, ellenben a hollywoodi narratívsémákat már fenntartásokkal kezeli. Juho Kuosmanen fantasztikum helyett egy hús-vér ember történetét meséli el, főhősünk ugyanis Olli Mäki bokszoló, aki 1962-ben ringbe szállt a pehelysúlyú világbajnoki címért az amerikai Davey Moore ellen. Az ő felkészülését követjük végig, és azt a médiacirkuszt, amelyet a nemzetközi szereplés izgalma generál az ötmilliós kis országocskában. De hősünk nem tud mit kezdeni a felhajtással, ráadásul egykori Európa-bajnok edzője nyomására le kell adnia négy kilót, hogy saját és edzője volt súlycsoportjánál (könnyűsúly) egyel kisebben indulhasson. És ha ez nem lenne elég, még az is elvonja a figyelmét a készülésről, hogy szerelmes lesz.
Juho Kuosmanen akkurátusan építi le a műfaji kliséket a pörgős edzésmontázsokat ráérős passzázsjelenetekre cserélve, hogy teljesen dekonstruálja a sportfilm zsánerét. Már főhősünk is ellentéte a bokszfilmek tipikus protagonistáinak: egy maszkulin, cselekvő figura helyett egy érzékeny lelkű, merengő embert követünk, aki nemcsak az újdonsült rivaldafénnyel nem tud megbirkózni, de azzal a szereppel se, amibe őt belekényszerítik. Ellenfelét trash talk helyett virággal köszönti, a sajtótájékoztatón őszinte választ ad az esélyeiről, és a címlapfotó erejéig melléállított cicababát is csak félszegen karolja át. A hírnévnél sokkal jobban érdekli barátnője, Raija, akit feleségül szeretne venni, edzője azonban hallani sem akar Olli érzelmeiről. A film fókuszában tehát nem a címmérkőzés áll és az azt megelőző fizikai akadályok, amelyeken a protagonistának át kell verekednie magát, hanem az a lelki utazás, aminek a végén lényegtelenné válik a meccs eredménye, mert értékesebb dologra lel hősünk: a boldogságra.
Olli Mäki bevallottan rendezői alteregó, Juho Kuosmanenre ugyanis hasonlóan nagy teher nehezedett „kilépve a profik közé”, mint bokszoló honfitársára, miután 2008-ban első rövidfilmjével (Kestomerkitsijät), majd két évvel később egyórás alkotásával (Taulukauppiaat) mindkétszer díjjal távozott Cannes-ból. Azóta hat év telt el, de a finn egészestés bemutatkozására egészen mostanáig kellett várni. A franciák most sem csalódtak, az Olli Mäki be is seperte az Un Certain Regard szekció fődíját Cannes-ban, Amerika azonban technikai kiütéssel küldte haza a finneket az Oscar-versenyből, miután nem került fel nevezettjük a külföldi filmek kilences rövidített listájára (a három vezető skandináv nemzetével ellentétben).
Ennek talán az az oka, hogy hőséhez hasonlóan Kuosmanen is lement pehelysúlyba: amellett, hogy az Olli Mäki rendkívülien szépen van fényképezve, egy magával ragadó emberi történetet mesél el, miközben iróniából sem szenved hiányt (a Helsinkiben szervezett mérkőzés körüli felhajtásban mintha csak Magyarország olimpiai pályázatának görbe tükrét látnánk), mégis egy meglehetősen könnyed mozi lett. Hiába a műfaji dekonstrukció, a fekete-fehér kép, az akciószegény dramaturgia, fajsúlyos művészfilm vagy mély dráma helyett egy egyszerű, humánus mesét kapunk szerelemről és a társadalmi elvárások nyomásáról, ahol az előbbi győz, méghozzá kiütéssel. De azt nem lehet eltagadni tőle, hogy saját súlycsoportjában az Olli Mäki legboldogabb napja egy igen hatásos bemutatkozás lett, amely ha valamiről árulkodik, az, hogy egy tehetséges rendező indult el a pályáján. A finnekre még sok mérkőzés vár, ha ki akarnak tűnni egy erős északi mezőnyből, de legalább most már van egy fiatal titánjuk, akit a ringbe küldhetnek.
