A stílusparódiáról elhíresült Andrew Steele a Casa De Mi Padre telemundo-fricskája és a The Spoils of Babylon családregénysorozat-paródiája után újra elmerült egy elhanyagolt formátum élveboncolásában. Új műve egy igazi „Lifetime-film” benyomását kelti, az A Deadly Adoption azonban másként működik, mint korábbi művei.
A Lifetime csatorna egészestés filmjeiről az európai filmértők közel sem gondolkodták agyon magukat. Pedig ezek a tévéfilmek ugyanolyan kulturális sarokkövekként tündökölnek a szemét iránt lelkesülők szemében, mint a készakarva elcseszett és rommá trendesített ’80-as éveket idéző videótéka-villantások. A „Lifetime-film” egy jelenség, egy búvóhely azok számára, akik nem minőségre vágynak. Ezeknek a filmeknek a médiumtudatos, cinikus és ironikus befogadása (azaz nézése) a tengerentúlon tradíció, az A Deadly Adoption finom humora pedig pontosan abból ered, ahogy a műformával játszva annak szembetűnő gyengeségeire meglepő alázattal hívja fel a figyelmet.
A csatorna az elmúlt évtizedben a félseggű családi melodrámák elemeivel kevert, szexi és hihetetlen-hiteltelen veszélyekkel telepakolt thriller-vonalra helyezte a hangsúlyt értékelhetelen életrajzi filmjei (The Brittany Murphy Story) és könnyfakasztóan megmondós tinidrámái helyett (Death of a Cheerleader, Sexting in Suburbia, Cyber Seduction). Egy definitív Lifetime-thrillerben az általában aktuális tabloidok oldalairól kiszakított hatásvadász tragédiák halmozódnak sorra. Ezeket a bulvárkvalitású – mégis szigorú formai szabályokat követő – sztorikat pedig a csatorna saját, korlátozott repertoárral bíró sztárjai keltik életre (például a volt tinisztár, Tori Spelling). Egy rossz értelemben vett jó Lifetime-film továbbá úgy néz ki, mint egy üzbég szappanopera, és annyira dagályos, mint egy tenger.
Az A Deadly Adoption minden porcikájából (már balsejtelmű címéből is) árad a Lifetime-hűség. Az eleinte áprilisi tréfának hitt műben pedig minden a helyén van ahhoz, hogy olyan béna legyen, mint felmenői. A tipikus Lifetime-történet egy házaspár életének kerékbetörésével indul, a Kristen Wiig által megformált terhes feleség házuk mólójáról bezuhan a tóba, beveri a fejét, elvetél és meddővé válik. A traumát Will Ferrell férjkaraktere nem tudja feldolgozni, alkoholista, víziszonyos, és paranoid félemberré válik, akit sikeres írói karrierje is a stressz nyomorába hajt. Ő a forma karaktertoposza, a fizikailag és lelkileg is gyenge (de erősödő) férfi, aki mindig az erős (de kiszolgáltatottá váló) nővel áll valamilyen viszonyban.
A tragédia ellenére egyszem cukorbeteg lányuk mellé szeretnének egy testvért. A Lifetime-filmek manipulatívságának jó példája ez, ezekben a remekekben ugyanis a veszély a betegekre, vagy a védtelen kicsikre sújt le. A „beteg gyermek” dúsított toposza tehát aduász. A kislány testvérét a családhoz költöző dögös terhes nő (Jessica Lowndes) hordaná ki nekik. Róla azonban kiderül, hogy őrült gyilkos. Ez a bevett fordulat a csatorna klasszikusát, a Mother, May I Sleep with Danger című Spelling-filmet visszhangozza. A család élete felbolydul, férj és feleség közé apránként beékelődik a féltékenység (a róluk készült fotót az őrült nő összetöri), az elfojtott erotika (az őrült nő terhesen is csábít), és a vészérzet (az őrült nő teátrális dühkitörései). A megkövetelt további szappanfordulatokat pedig kár lenne lelőni.
A tökéletesen Lifetime-érett családthriller-történet mellett azonban Steele a formára is ügyel. Nincs ilyen film indokolatlan lassítások nélkül, az író pedig el is lő párat, már a fantasztikusan stílszerű sejtelmes főcím előtti prológusban. Az A Deadly Adoption képminőségét elnézve szinte érezni a tévéstúdiók fertőtlenítőszagát, a képkivágatok is a tévés szabályokat és arányokat követik, de olyan sután, ahogy az elvárt. A kitartott premier plánok fájnak, a díszleteken még fog a máz, a vágások elfedik a produkció pénztelenségét, a zene pedig bármilyen helyzetben drámai. A film végül egy tradicionális „hat hónappal később”-inzert után búcsúzik nézőitől, és noha a szájbarágott ellipszisek a műforma velejárói, ezzel az utolsó jelenettel – a bodlog család debilül táncol – Steele mégis szabályt szeg, és felhívja a figyelmet arra, hogy az A Deadly Adoption egy vicc. Már ha ez nem lenne világos Ferrel és Wiig jelenlétéből, valamint minden komikusi túlzást mellőző, a csatorna csepűrágóinak középszerűségét szépen megidéző alakításaikból.
Nem paródia ez, mint Steele korábbi munkái, hanem esztétikai és stilisztikai szatíra, mely csak azok számára érthető, akik ismerik és szeretik a Lifetime filmjeinek kül- és belbecsét. Úgy tud önmagában álló Lifetime-művé válni, hogy azok karikírozott kereteivel a rosszmájú rajongók számára is a lehető legszórakoztatóbb céltáblát kínálja. Kikapcsolódás nyújtó közröhejfilmjeik nyomorultságával a Lifetime pedig úgy tűnik, tisztában van, az ugyanis az önirónia csúcsa, hogy az A Deadly Adoptiont a csatorna büszkén mutatta be.
