Az idei TIFF egyik leghypeoltabb filmje az Iron Sky volt. Arra számítottunk, hogy a Mátyás-szobor álla is le fog esni tőle a főtéri vetítésen, de mégis a szoborcsoport lovának egyik testrésze jutott eszembe.
Az Iron Sky ugyanolyan bájosan idióta alapötletből indult, mint az azóta elfeledett Snakes on a Plane. Azoknak, akik az internetet csak kampányüzenetek továbbítására használták az utóbbi fél évben, a film alapvetése: nácik a Holdon! Mindkét filmet hatalmas, utólag nézve indokolatlan rajongáshullám előzte meg a geek kultúra fórumain, aztán a kígyós filmet még Samuel „Bad Motherfucker” Jackson sem tudta megmenteni. Az Iron Sky viszonylag alacsony költségvetése miatt anyagilag már nyereséges, de nem tudok elképzelni olyan embert, akinek ez lesz a kedvenc filmje.
Zavarban vagyok, mint az egyszeri kampányblogger a helyesírási versenyen, ugyanis nagyon szerettem volna megdicsérni, de legfennebb annyit tudok mondani, hogy Timo Vuorensola bebizonyította, hogy a hagyományos finanszírozási utakat némiképp megkerülve, sok munkával néhány lelkes fiatal is tud szar filmet csinálni. Vannak benne poénok, űrcsaták, politikai odamondások, de sem eléggé agyament, sem eléggé komoly, hogy működjön, úgyhogy egy olyan film lett a végeredmény, amit valószínűleg sokkal szórakoztatóbb volt elkészíteni, mint megnézni.
Szóval nácik a Holdon. Ismételgetem, mert nagyjából ennyit lehet elmondani a filmről. Ott van benne a potenciál egy jó trashfilmre, de Tarantino kaliberű rendező és forgatókönyvíró kellett volna hozzá, aki három poénnál többet is ki tud ötleni, és a történetet, még ha sablonokból is épitkezik, érdekesen tudja tálalni. Az Iron Sky nem ilyen, valamiféle sci-fi paródia akar lenni, de mindenféle arányérzék nélkül. Minden kockáján látszik a klasszikus Zs-kategóriás filmek szeretete, de attól, hogy tudatosan ilyen gáz a film, még gáz. Klasszikus akció-sci-fiként indul, és valószínűleg jobb lett volna, ha fapofával végigjátsszák így az alkotók, és akkor legalább lett volna egy 2012-es Ed Wood-inkarnáció, de úgy érezték, hogy jobbak ennél, és megengedhetik maguknak a hipszteres iróniát, úgyhogy a sémát és az igénytelen kivitelezést olcsó poénokkal tetézték. Az alacsony költségvetés ellenére a film látványvilága majdnem egy profi tévésorozatéra emlékeztet, bár nem különleges.
Az akciójeleneteknek nincs tempója, semmi feszültséget nem épít fel, csak úgy le vannak filmezve/renderelve a dolgok, aztán jön egy-egy poén, ami azért nem üt rendesen, mert a felvezetése nem volt komolyan megcsinálva. Van néhány önmagában működő geg is, és ezen a vonalon is működhetett volna, ha rendesen végig viszik, mint az Űrgolyhókban, de ezt sem teszik. Vagy meg lehetett volna hagyni ambivalensnek is az egészet, de ahhoz meg mindent sokkal pontosabban kellett volna kicentizni. A filmnek van sztárszereplője is, Udo „Hát persze, hogy nácivezér” Kier, az egyetlen profi színész a szereplőgárdából, de a rossz dramaturgia miatt fel sem tűnik igazán.
A film zenéjét a szlovén Laibach írta, akik az avantgárd zene Irigy hónaljmirigyei, és a főtéri vetítés utáni koncertjükön azon gondolkodtam, hogy milyen szépen illik a zenéjük a filmhez. Az együttes sótlan iróniája is valaha releváns lehetett, a fapofával előadott totalitárius giccs bátor gesztus lehetett a nyolcvanas években, mint ahogy egy sci-fi paródiának is volt értelme akkor, amikor még komoly sci-fik is készültek (most komolyan, mondjatok ötnél több nem vicces sci-fit az elmúlt tíz évből). Az aktuális nyugati totalitárius rendszerek viszont már más, finomabb szimbolikával működnek, a Laibach viszont még mindig a hidegháború végének állapotait parodizálja, a közönség egy része pedig vérkomolyan veszi az egészet. Kínai piaci terepszínbe öltözött idióták szalutáltak és karlengettek előttem a koncerten, a hipszter többség meg összeölelkezve ringatózott és csókolózott a fasiszta Beatles-átdolgozás alatt. Vourensolának igaza van, a nácik tényleg viccesek. A hipszterektől viszont félek.