A napokban elhunyt a 91 éves Kovács András, a történelmi szembenézés és a forradalmiság mozgóképes mestere. A Kossuth-díjas, kétszeres Balázs Béla-díjas érdemes és kiváló művész maradandó örökséget hagyott hátra.
Kovács András a Kolozs megyei Kidén született 1925-ben. Kolozsváron, majd Budapesten tanult pszichológiát, szociológiát és esztétikát. Budapesten beiratkozott a Hont Ferenc által vezetett Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakára, ahol 1950-ben szerzett diplomát, így a háború után tanult filmes nemzedék első generációjához tartozott, akárcsak a hasonló életutat bejárt Jancsó Miklós. Az időnként Franciországban is dolgozó Kovács András életműve nem mondható egyenletesnek, ám a rendező azok közé a szerencsések közé tartozik, akik korszakalkotó alkotásokat készíthettek a megfelelő helyen és a megfelelő időben.
Kezdeti záróakkordok
A rendezői életmű már eleve kalandosan kezdődött, hiszen Kovács Andrást a véletlen segítette első filmjének rendezői székébe. Hiszen az 1960-as, kissé megkésett alkotásnak ő még csak rendezőasszisztense és dramaturgja lett volna, ám a film eredeti rendezőjének betegsége miatt ő vezényelhette le a forgatást. A Zápor, annak ellenére, hogy kitűnő színészek játszanak benne Bessenyeitől Bara Margitig, mégis megkésett alkotás, amely bátran értelmezhető egy korszak lezárásaként. A Zápor lezárja ugyanis azt a folyamatot, amely a háború után elkezdődött a Talpalatnyi földdel, didaktikussá vált a Felszabadult földben, megkeményedett a Tűzkeresztségben, majd világhírt szerzett a magyar film számára a Körhintával. A paraszti sors megjelenítése a téeszesítés időszakában és a szerelmi szál összefonódása a mozgalommal immáron hanyagolandó témának számított az ’56-os forradalom utáni időszakban, nem beszélve arról, hogy hallgatván az új korszellem szavára, más, modernebb filmezési és színészvezetési technikák vették át az uralmat a nemzetközi és a magyar filmművészetben egyaránt. A Körhinta sikere után csak lecsengésként sorolható ide Fábri újabb remeke, a Dúvad, és sajnos Kovács debütáló alkotása, a Zápor is ennek esik áldozatául.
Emlékeztetőül megjegyezném, hogy egy évvel később Makk Károly elkészíti a Megszállottakat, amely fordulópont az enyhülni kész államhatalom és annak kiábrándult hívei közeledésében. A közös cél innentől a rendszer megjavítása lesz. Az új aspektus pedig ennek művészien finom szociografikus feltárása. Ez lesz az új irányvonal, a lecsengett kolhozosítás, kulákozás és hasonló agrár-propagandisztikus sémákat követően.
A Záporhoz hasonló megkésettség érzékelhető az egy évvel később, 1961-ben forgatott Pesti háztetőkön is. A magyar film közönségének megint csak ismerős volt a közeg, a javítóintézet, a bandázás, a vagányság. Kovács második nagyjátékfilmje is mintha lezáró momentuma lenne annak a vonulatnak, amely a háború után kezdődött el Radványi Valahol Európábanjával, és végighullámzott a neorealista színezetű Külvárosi legendán, majd A tettes ismeretlenen át egészen Herskó líraian impresszionisztikus hangulatú alkotásáig, a Vasvirágig.
A politikai film vonalát és azon belül a szembenézés filmjeinek sorát erősíti majd az 1962-es Isten őszi csillaga. Némileg pionír módon, hiszen a szembenézés motivációja sajátjává válik a magyar filmnek a későbbiek során. Gondolhatunk itt a Párbeszédre, a Húsz órára vagy a Sára Sándor által jegyzett Feldobott kőre is, mint méltán elismert történelemfeltáró feldolgozásokra. Ám az Isten őszi csillagát leginkább úgy kell elhelyeznünk mind a politikai filmek kánonjában, mind Kovács András életművében, mint egy vázlatot a későbbi, az újhullám nyelvezetét is egyedien értelmező Hideg napokhoz.
Hiszen Kovácsnak egyértelműen az 1966-ban bemutatott Hideg napok hozták meg a filmnyelvi kiteljesedést és azt, hogy a külföldön is elismert filmrendezők sorában találhatta magát. A Hideg napok, nem tagadható, egy új filmnyelvi közegben, a magyar filmművészet aranykorában, az újhullám alkotói szabadságában lubickolva született. Hiszen ekkorra már túl vagyunk a Sodrásban sikerén, Szabó elismertségén, és a szintén későn érő Jancsónak is ekkor mutatják be átütően meghatározó filmjét és ’56-kritikáját, a Szegénylegényeket.
Kádári áldással
Kovács András játékfilmjei a hatvanas évek második felében párbeszéd-központúságuk miatt a társadalmi problémákat felszínre hozó szelep-funkciót tudhatták betölteni. Ám átütő sikert és elismerést az 1964-ben bemutatott Nehéz emberek című dokumentumfilmjével szerzett magának. A rendező sikere a dokumentumfilm alanyainak sikertelenségében is rejlett. A tényfeltárás, mi több, az igazság keresése a diktatórikus szocializmusban, legyen az bármily emberarcú is, nem mutatkozhatott egyszerű feladatnak.
Az egy órás dokumentumfilm górcső alá veszi azokat az eseteket, mikor is az államapparátus megbéklyózni igyekszik olyan egyszerű sorból származó feltalálók munkáját, akiknek a felfedezései még a kapitalista nyugaton is piacképes szabadalmakként lettek aposztrofálva. A görgős eke, a légpárnás köszörűgép, a légkondenzációs hűtőtorony, a kondenzátortekercselő automata és a csőkutas öntözési rendszer olyan magyar találmányok, amelyekre komoly exportkereslet mutatkozott. A szegény szocialista ország szellemi kapacitása tehát súlyos nyugati valutára lett volna több esetben is váltható. Ehelyett tesze-tosza pártcsinovnyikok és szakmai féltékenységgel fűtött szabotőrök végig ezen találmányok és kiötlőik ellehetetlenítésén dolgoztak. A dokumentumfilm őszintesége miatt sokan óvták a rendezőt attól is, hogy alkotását a nagyközönség elé tárja, de a film végül a híres Kádár-vetítőben landolt Kovács András kérelmével együtt, amire az első titkár szűkszavúan a következőt írta: „ez sajnos így van”. Ezután a film „zöld utat” kapott és Kovács a Magyar Filmszemlén átvehette a kritikusok díját, ezzel némileg visszaszerezve az elismerést filmje égő szemű alanyainak.
A diskurzus szabadsága
Az 1966-os Hideg napok egy huszonévvel azelőtti, addig tabuként kezelt történelmi eseményt dolgoz fel – a nemzeti önkritika egy kamaradarab körülményei között látszik feléledni. Míg Trianonnal azóta sem sikerült szembenézni a magyar filmvásznon sem, a második világháború borzalmaival, a kommunista diktatúrával és később az ’56-os forradalommal kénytelenek voltunk foglalkozni, saját magunk megértése érdekében. Kovács elkezdte megtörni a jeget, amely alá nemcsak a bácskai áldozatok voltak eltemetve, hanem a magyar néplélek egy odafagyott darabja is.
A történet 1942-ben játszódik, amikor a szerb partizánok felkelésétől tartva a magyar hadsereg főtisztjei razziát rendelnek el Bácskában, melynek során több mint kétezerötszáz szerbet és nyolcszáz zsidót lőnek bele a Duna jegén robbantott lékbe. A vérengzések résztvevői – négy katona: egy ludovikás dzsentri vezérkari tiszt (Latinovits Zoltán), egy polgári származású főhajóhadnagy (Darvas Iván), egy paraszti származású zászlós (Szilágyi Tibor) és egy tizedes (Szirtes Ádám) – emlékeznek vissza felváltva az eseményekre. A mozaikszerű elbeszélésmód a vezérkari tiszt feleségének történetszálát követve rakja össze a darabjaira hullt történetet. A nemzeti amnézia örve alatt a társadalom különböző rangú képviselői próbálják menteni magukat a háborús események zűrzavarára hivatkozva, ám amikor a kirakós utolsó darabja is a helyére kerül, arra jutunk, a kollektív sors nem nyugodhat máson, mint a külön egyénekre szabott felelősség vállalásán. Míg a Nehéz emberek szereplői a meglévő beidegződéseknek estek áldozatul (miszerint jobb, ha nem firtatjuk a problémás kérdéseket), a Hideg napok már említett négy foglyának beszéltetése által a rendező ezeknek a beidegződéseknek a gyökerét igyekezett firtatni. A felelősség vállalása, illetve nem vállalása, a közöny és az emberi gyarlóság drámája mindkét alkotás.
A játékfilm témája, a szembenézés és az egyedi elbeszélésmód a filmnek elhozta a Karlovy Vary-i fesztiválról a zsűri fődíját, majd a nemzetközi filmkritikus-szövetség FIPRESCI-díját, és később a Magyar Játékfilmszemle zsűrije is számos díjjal jutalmazta. A film ezek után bekerült a Budapesti 12-be, ám érdekes módon a rendszerváltás utáni, 2000-ben megújított keretbe már nem fért bele, az Új Budapesti 12 mellőzte a szembenézés ilyetén formáját. A vezeklés ideje lejárt.
Kovács következő nagyjátékfilmje, az 1968-as Falak szintén használja a Hideg napokban bevált kamarai körülmények között zajló beszélgetés elemző jellegét és atmoszféráját. A történet szerint Ambrus mérnököt (Latinovits Zoltán) felfüggesztik állásából, mert egy exportra szánt cikk konstrukciós hibáira nyíltan felhívta a vásárló fél figyelmét. Közvetlen főnöke, Benkő (Gábor Miklós) a párizsi kiküldetése alatt értesül Ambrus ügyéről – egy olyan korszakban vagyunk, amikor csak a kivételezetteket engedték nyugatra, és aki egyszer már disszidált, az nem kívánkozott visszatérni Magyarországra. Benkő egy pincebárban találkozik egykori barátjával, az emigrált Lendvaival (Philippe March) és annak francia feleségével (Bernadette Lafont), és beszélgetésük során – ekkor van kamaradarab-érzésünk – új megvilágításba helyeződik számára mind saját, mind Ambrus helyzete. Hazatérve megpróbál segíteni Ambrusnak, dacolva a hatalommal. A címben rejlő szimbolika részint szólhat annak is, hogy a két világrendet fallal és kerítésekkel választották el egymástól – és ne feledjük, a film ’68-ban készült, tehát épp amikor elégedetlenség járja át Európát, akár Párizsban lázad a nép, akár Prágában. Másrészt pedig, ahogy azt látványosan el is magyarázzák, a szocialista Magyarországon ki vannak jelölve a határok, amiket a társadalom és az állampárt konszenzusának köszönhetően nem illik és egyben veszélyes is áthágni, hiszen ha nem tartod a távolságot a hatalomtól, könnyen falakba ütközhetsz.
Azért is fontos még a rendezői életművet tekintve 1968, mert a rendező ebben az évben, négy évvel a szintén jelentős Nehéz emberek után készítette el második dokumentumfilmjét, Extázis 7-től 10-ig címmel. Ha nem lenne ez a korlenyomat, akkor sokkal szegényebb lenne a magyar beat korszakára irányuló gondolkodásmódunk. Ez a szociológiai körkép egyben rávilágít a társadalmat akkor szétfeszítő generációs eltérésekre, másrészről feltérképezi, hogy miként gondolkoznak a kor tudósai a beat-jelenségről. A filmben minden érintett közeget igyekszik megszólítani a rendező, az idős ellenzőktől kezdve a legfiatalabb rajongókig, ez utóbbai közt az akkor húsz év körüli Földes László Hobóval, aki itt még nem dalaival, csak gémet utánzó táncával és érett gondolkodásával ejti ámulatba a mindenkori nézőt. A feltáró jellegű kordokumentum nem rest kitérni a zenei klikkesedésre, így megszólaltat „omegásokat”, „metrósokat” és az Illés zenekarért rajongókat egyaránt. Az együttesekről készült koncertbevágások pedig már most történelmi értékkel bírnak. Az Extázis 7-től 10-ig úttörő volt a maga nemében, hiszen egy új műfaj előfutára volt, melyet olyan alkotások követtek, mint a Kölyköd voltam (Almási Tamás filmje), a Heavy Medál (a Koltay Gáboré) és még sorolhatnám. Ha nem történik meg ez a feltárás, akkor csupán a táncdalfesztiválok domesztikált nagyestélyis világa maradt volna ránk vagy a hasonló, szinte minden lázadást nélkülöző Ezek a fiatalok című Banovich-film.
Az eddigiek nyomán haladva: az 1970-ben készült Staféta érdeklődési köre és szerkesztése felettébb hasonló az Extáziséhoz. Megmarad az említett dokumentumfilmben tapasztalt szociológiai elemzés jelleg, csak egy nagyjátékfilmben működtetve. „Kinőttem a beat-ből”, hangzik el a főszereplő, Zsuzsa (Bencze Ilona) szájából, aki ezzel arra utal, hogy vége egyetemista éveinek, vége a szórakozásnak, ideje, hogy felnőttként, nem csupán a társadalom kritikusaként, hanem reformerként lépjen fel. Az alapgondolat hasonló, mint a Falakban és más, a korszakra jellemző alkotásokban: a szocializmus megjavítható mivolta. Ennek elvi síkján próbál meg boldogulni a főszereplőnő. Mint végzős pedagógus, egy forradalminak tartott szociológiai felmérés miatt összetűzésbe kerül csoporttársaival és Barabás adjunktussal (az erdélyi Csíky András), azaz a rendszer szervilis tagjaival. Hiszen a felmérés bizonyítja a változtatás szükségességét. Ám kortársai és tanára ellenállása és apátiája megdöbbenti a főhősnőt. Ennek kapcsán fogalmazódik meg benne a rendszerkritika, mely szembeállítja az egyetemi hierarchiába belesimulni kész vőlegényével, a diplomatikus Zoltánnal is (Bálint András). Végül lázadása arra a döntésre készteti, hogy szakít Zoltánnal, és azzal is, amit képvisel. Önállóan fogja felnevelni közös gyermeküket, az új generáció nem szenvedhet a konzervált és avítt nevelési módszerek súlya alatt.
Ebbe a dokumentarista vitafilmbe Kovács ismét becsempészi a franciaországi közeget, összehasonlítás gyanánt. Saját filmbéli alteregója, a Cannes-t is megjárt filmrendező egy közösségi vetítés során a nyugati jólét képeit mutatja meg és még a párizsi diáktüntetésekről is felvillant részleteket. Ez apropót ad arra, hogy szereplői reagálhassanak a nyugati világ történéseire és összehasonlító jelleggel reflektálhassanak a hazai társadalom helyzetére. Ezeknek a gondolatébresztő párbeszédeknek a jelenléte, akárcsak a Falakban, a film igazi és elvitathatatlan erénye és Kovács művészi kézjegye is.
Az egyenlőség forradalmárai
Az 1919-es eseményeket és azok folyományát számos magyar játékfilm dolgozza fel. Az 1973-ban a moziba került A magyar ugaron is egy ezek közül, annyi különbséggel, hogy az egyik szereplő által hordozott forradalmiság itt Ady szellemében értendő. Ugyanerre majd kitér a rendező A vörös grófnő című kétrészes múltfeldolgozásában is. Mi több, ahogy Ady költészetét használja fel a rendező több esetben, úgy nem véletlen talán, hogy egy Kosztolányi-vers címét veszi kölcsön a Bekötött szemmel című mozijához. A forradalmiság eddig egy tetthez kötötten, az elviség szintjén, a párbeszédekben volt jelen az eddigi életmű jelentős részében, ám Kovács revolucionista karakterei ezek után már a cselekedeteikben mérhetőek.
A magyar filmművészet mindig is tisztelettel viseltetett a lovak iránt, bizonyíthatnánk ezt számos példával, egészen Jancsó paraboláitól Huszárik Elégiáján át a napokban bemutatott Kincsemig. Az 1978-as A ménesgazdában sincs ez másképp. A film azon kívül, hogy a magyar filmkritikusok nagydíját elnyerte, Locarnóban FIPRESCI-díjat kapott, és Strasbourgban, majd Brüsszelben is a díjazottak közé tartozott. A történet szimbolikája a ménest összetartó gazda ereje. A történet pedig, hogy a méntelep vezetőjévé választott, paraszti származású Busó Jani (az erdélyi Madaras József) képes-e betörni a szakmailag képzett méneskari főtisztet, és összetartani a horthysta altiszteknek a határ közeli méntelepre kitelepített csoportját. A film érdekessége, hogy eddig a személyi kultuszt feldolgozó alkotások általában ódzkodtak attól, hogy Rákosit megszemélyesítsék, ám ebben a filmben jelen van a diktátor. Bár végig hátulról van fényképezve, jellegzetes karakterjegyeit, kopasz, tömzsi alakját kiemeli a film.
Ehhez hasonlóan szintén láthatjuk egy rövid ideig, ahogy az idős, apátiába süppedt Horthy Miklós megelevenedik néhány pillanatra (Kovács Károly alakításában) az Októberi vasárnap című 1979-es történelmi drámában. A korábban említettekhez hasonlóan ebben az esetben is jelentőséget kap az, hogy Kovács a horthysta katonatisztek párbeszédein keresztül segít elemezni egy történelmi fordulópontot. A történet az 1944. október 14-éről 15-ére virradó hosszú vasárnapot taglalja, amikor is Magyarország kiugrási kísérlete a második világháborúból cselekvés hiányában ellehetetlenül. Kovács moralizáló hősei fölött ebben az esetben is elszáll az idő, és ezzel együtt elszáll az önmegvalósítás utolsó lehetősége is. A film nem elhanyagolandó érdekessége, hogy ebben a koprodukciós alkotásban játszik először kiemelkedő filmszerepet Klaus Maria Brandauer (a filmben Hoffman), aki később Szabó István trilógiájának főszereplőjeként – Mephisto, Redl ezredes, Hanussen – tesz majd szert világhírre. Azaz talán nem túlságosan botor kijelentés, hogy ez a produkció tehetséges debütálásának első színtere.
Az 1981-es Ideiglenes paradicsom szintén egy akkori, pontosabban egy ’43-as háborús témát igyekszik feldolgozni, mégpedig úgy, hogy már az eddig ismert stílusjegyek kombinációját vonultat fel. A történet szerint francia hadifoglyok szöknek át Magyarországon a Balkán felé. Jelen lesz tehát a filmben a Kovácsra jellemző francia behatás, majd az internálás, a lázadás, a szerelem és a moralizálás problémaköre, és mindez egy vészterhes időszak keretei között.
Pár év kihagyás után, ifjabb kortársaihoz hasonlóan, a közel hatvan éves mester megérezhette a rendszerváltó idők előszelét, és az abban megbúvó szexuális szabadság levegőjét. Ezért az 1984-ben bemutatott Szeretők az életmű egyik vadhajtásaként is felfogható, de persze akár úgy is, mint egy újabb erkölcsi látlelet a Zápor után majd negyed évszázaddal. Kiemelendő, hogy ismét női főszereplőt választott magának Kovács, és az is, hogy a történet nem bonyolult, mondhatni az akkori viszonyok szerint már-már köznapi. Az elvált mérnök Vera (Kis Mari) hetente többször is találkozik Tamással (Cserhalmi György). Kapcsolatuk titkos, mert Tamásnak családja van. Vera mindent megtesz, hogy kiszolgáltatottságából megmenekülhessen, külföldi munkával kacérkodik, más férfival próbálkozik, de mindhiába. Mikor egy véletlen folytán meglátja Tamást és feleségét éppen megszületett gyermekükkel, erőre kap és elhatározásra jut. Végre kiszáll a kapcsolatból. Ám felkeresi őt Tamás felesége, Anna (az erdélyi Borbáth Ottília játssza), és megkéri, hogy folytassa Tamással a kapcsolatot, különben a férfi tönkremegy. A záróképen Vera és Tamás ül a Moszkva téri padon, most már nem kell rejtőzködniük. De ez már nem ugyanolyan; ebben rejlik az igazi hamisság. A tilosban járás izgalma a nyolcvanas évek második felének korlenyomata lesz a magyar filmben – tegyük hozzá, nem véletlenül.
A következő, közkedvelt művében ismét egy nő szemszögéből igyekszik láttatni Kovács András a forrongást és a szerelmet, és a történet közegének természetéből adódóan magát a nagy történelmet. Andrássy Katinka, azaz Károlyi Mihályné visszaemlékezéseire építve 1985-ben megjelenik A vörös grófnő című kosztümös játékfilm. Említésre méltó, hogy a jelmeztervező elismerése mellett a címszereplőt alakító Básti Juli mind a Magyar Játékfilmszemle, mind a Moszkvai Filmfesztivál legjobb női alakításának díját hazavihette. A téma: a már többször is körbejárt 1918-19-es forradalmak és az ezekhez vezető politikai történések. Ám most nem a szegényes proletárréteg küzdelmein, nem is a közrendi értelmiség párbeszédein keresztül láttatva, hanem országirányító családok báltermeiben és a Monarchia főúri irodáiban. Mindez úgy, hogy a férfiak történelmi csatározásának megértését, a trianoni döntés körüli mizériát, a közállapotok gyors változásait és az ennek folyományaként értelmezendő forradalom elemzését egy szuverén női látásmód segíti a néző számára. A vörös grófot a hetvenes években Erdélyből áttelepült Bács Ferenc játszotta, aki, szinte állandó védjegyként, A ménesgazda és az Októberi vasárnap című filmekben is meghatározóan volt jelen.
Az egyenlőség utópiája
A rendszerváltás hajnalán, 1987-ben már sokat lehetett sejteni abból, hogy az eddigi politikai irányvonalak mentén nem lehet tovább gondolkodni, valós reformoknak, vagy még azoknál is drasztikusabb változásoknak kell következniük. A Valahol Magyarországon lokálissá szűkíti a megkésett demokratizálódási folyamatot, vagyis azt, hogy több mint negyven évnyi hátrányba kerültünk politikai kultúra terén, gyarmatosításunk okán. Pont a Valahol Európában bemutatójának idején (1948-ban) volt utoljára olyan választás, amelyen egyszerre több képviselőjelölt is indulhatott. A történet főszereplője, Bodnár mérnök (Blaskó Péter) a közösség legnépszerűbb tagja, többek között azért, mert ellenezte egy környezetre káros terv megvalósítását. Ő is indul a választáson, ám a hatalom mindent megtesz a renegát figura ellehetetlenítése érdekében. Szabotálják a választást, megrágalmazzák, de mindez csak Bodnár népszerűségének malmára hajtja a vizet. Így az újra kiírt választást fölényesen megnyeri. Ám pótképviselőnek legnagyobb ellenlábasát is megválasztják. A végkifejlet a keserű belenyugvás, hogy végül semmi komoly reform nem jöhet létre, hiszen a lázadót körbevették a hatalom emberei, mozgástere beszűkült. A filmen mind a mai napig érződik a reformfolyamatokat meghatározó idők dinamikája. Nem véletlen, hogy a bős-nagymarosi vízlépcsőt övező vita környékén készült történet főhőse a zöld mozgalommal szimpatizál, ahogy akkor a haladó gondolkodású magyar értelmiség nagyobbik része.
Az álommenedzser már a rendszerváltás után készült (1994-es), és témáját tekintve egy Egyesült Államokból hazatért szélhámos kalandjait tárja fel, aki a nyugatról jött ember ázsiójával felvértezve zsonglőrködik a két gazdasági rendszer közé szorult Magyarországon. Az emigrációból hazatért Pál úr (Szakácsi Sándor) remekül halászik a zavarosban, mígnem lassan utolérni látszik a múltja, így mindent egy lapra tesz fel. Kovács utolsó nagyjátékfilmje igazándiból a korabeli tévéjátékok és szocio-teleregények videotechnikán alapuló filmnyelvét használja, miközben az újonnan kialakuló vállalkozói szféra visszásságait igyekszik felgöngyölíteni.
Kovács András ezután lassan visszavonul a játékfilmes ábrázolásoktól, és a tévéfilmes és dokumentumfilmes elemzések felé fordul. A Volt egyszer egy egyetem (1995), amely a kolozsvári alma materről szól, a Reggeltől hajnalig Válaszúton (2001) vagy A Kallós-gyűjtemény (2001), az Egy borértő ember (2004) témáját tekintve mind arról tesz tanúbizonyságot, hogy az idős mester érdeklődésének fókuszában a szülőföld témája áll. A világban szerzett tapasztalatait hazahozza, és Erdélyben igyekszik kamatoztatni.
