A Szép álmokat! kellő melankóliával és nosztalgiával mutatja be egy édesanyját elveszítő fiú tragédiáját, ám formabontó rendezőjéhez képest meglepően sablonos alkotásnak bizonyul.
Marco Bellochio az a típusú filmes, aki körülbelül kétévente készít újabb és újabb játék-, dokumentum- vagy rövidfilmet. A 77 éves rendező nevét együtt szokták emlegetni Bertolucciéval és Pasoloniével, az olasz filmkultúra meghatározó alakjának számít. Szigorú katolikus nevelésben részesült, mégis ateistának vallja magát, több filmjében támadja is az egyházat. A 60-as évek végén csatlakozott a kommunistákhoz, és ekkoriban az ideológiának megfelelő filmeket készített, majd a 2003-as Jó napot, éjszaka! (Buongiorno, notte) című filmben már a Vörös Brigádok legsúlyosabb merényletét dolgozta fel. Bellochio elég megosztó személyiség, és egyértelműen szélsőséges filmkészítőnek számít. Ehhez képest a Szép álmokat! nyomokban sem tartalmaz radikalizmust, cserébe kapunk egy élvezhető, de a direktor személyéhez képest sótlan és felejthető két és negyed órát.
A film egy olasz kisfiú életét dolgozza fel, akinek életét örökre meghatározza édesanyja elvesztése. A kilenc éves Massimónak (Nicolò Cabras) tökéletes kapcsolata van anyukájával (Barbara Ronchi). Mindent együtt csinálnak, a filmnézéstől kezdve a táncoláson át a kollázs-ragasztgatásig. Minden idilli, igaz néha az anya elsírja magát a rádióban szóló számok hatására, vagy éppen magába roskadva nem hajlandó leszállni a villamosról, de összességében csupa szeretet és törődés. Egyik este Massimo kiáltásra ébred, és mire kikászálódik az ágyból, hatalmas tömeget talál a házban. A nagynénje közli a fiúval, hogy édesanyja kórházba került, ezért nem láthatja egy darabig. Pár nap múlva apja (Guido Caprino) elviszi templomba, ahol a pap azt állítja, édesanyja most már őrangyalként vigyáz rá a mennyből. Massimo sokáig nem tudja elfogadni a tényt, hogy anyja nincs többé, botrányos viselkedésével pedig rendszeresen felidegesíti amúgy sem túl türelmes édesapját. Első pozitív élménye anyja halála után egy focimeccs, melyre apja viszi el. Az ünneplő tömeg mámora magával ragadja Massimót, akinek ezután a sport olyannyira szenvedélyévé válik, hogy felnőtt korára sportújságíró lesz belőle.
Massimo már idősebb, mint halálakor az anyja volt, amikor vissza kell térnie gyerekkori otthonába, hogy az eladásra került házban lévő tárgyak sokaságát rendszerezze. Édesanyja emléke továbbra is kísérti, és közben azt is megtudja, hogy az asszony nem pont úgy halt meg, ahogy azt az apja állította.
Bellochio filmjének kétségtelenül vannak pozitívumai, az első félóra még egy sokkal jobb filmet ígér, mint amit végül kapunk. A kis Massimo kapcsolata az anyjával magával ragadó és őszinte, teljesen át tudjuk érezni a gyermek fájdalmát édesanyja elvesztése miatt. Nicolò Cabras személyében kifejezetten szuggesztív gyerekszínészt sikerült találniuk, akinek hatalmas bociszemei láttán nem tud nem megszakadni a szívünk.
A Szép álmokat! egyértelmű erőssége, hogy érzékletesen és hitelesen mutatja be egy szülőjét elvesztő gyermek traumáját. Szívbemarkoló jelenet, amikor Massimo megpróbál odabújni apja új barátnőjéhez, aki ridegen közli vele, hogy „Nem lehetek az édesanyád, ezt ne várd tőlem.” Tinédzserként végig kell néznie, ahogy az egyik barátja a kamaszokra jellemzően bunkó stílusban küldi ki szobájából a szerinte túlságosan ragaszkodó édesanyját. Több ilyen fájdalmas jelenet miatt érzünk sajnálatot és szimpátiát Massimo iránt, és kíváncsian várjuk, milyen lesz felnőttként.
Amíg a kisgyermek- és tinédzserkorú Massimo életét érdekessé tudta tenni a rendező, a felnőtt férfiről ezt már nem lehet elmondani. Bár egy kifejezetten karizmatikus színész, Valerio Mastandrea játssza a felnőtt Massimót, következetes forgatókönyv hiányában nem igazán sikerült maradandó alakítást nyújtania. Ahelyett, hogy valamiféle tényleges traumafeldolgozásnak lennénk tanúi, csupa felesleges szállal van telezsúfolva a történet, kezdve egy délszláv-háborús szarajevói jelenettel, ami semennyire sem árnyalja, vagy viszi előrébb a történetet. A kötelező elemként belehelyezett romantikus szál úgy-ahogy működik, köszönhetően Bérénice Bejo belevaló karakterének, ám egyszerre túlságosan hangsúlyos, mégsem eléggé kidolgozott kettejük kapcsolata. A film csúcspontján (bár nehéz eldönteni, hogy mégis melyik jelenetet szánták a katarzisnak) Massimo egy olvasói levélre válaszolva ír az édesanyjával való viszonyáról és elvesztésének nehézségeiről. Ennél a jelenetnél pontosan tudjuk, hogy most kellene meghatódnunk – ahogyan az összes szereplő teszi – ám a levél szövege meglepően közhelyesnek hat, összehasonlítva a film első harmadának őszinte varázsával.
A Szép álmokat! tipikusan az a film, amely van annyira ígéretes, hogy kellőképpen bosszantson a félrecsúszott végeredmény. A játékidő 134 perc, amelyet nemhogy nem indokol meg a történet, de valószínűleg erősebb is lett volna a film, ha kihúznak pár felesleges jelenetet.
