Fliegauf Bence hatodik játékfilmje, a Liliom ösvény világpremierjét február 13-án tartották a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Fórum szekciójában. A rendező neve ismerősen cseng a Berlinale közönsége számára, hiszen korábban két filmjét is beválogatták ugyanebbe a szekcióba – a Rengeteget 2003-ban és a Dealert 2004-ben –, sőt, a központi versenyprogramhoz is sikerült csatlakoznia a Csak a széllel, amit többek közt a zsűri nagydíjával, Ezüst Medvével tüntettek ki 2012-ben.
A Liliom ösvény is kétségtelenül megérdemli a helyét „a Berlinale legmerészebb szekciójában”, ahogy az International Forum of New Cinemát reklámozzák. Fliegauf filmje ugyanis bátor, biztonsági háló nélküli kísérlet, amelyben az atmoszféra és a lelkiállapot fontosabb a narrációnál és az ok-okozati összefüggéseknél.
Rebeka (Stefanovics Angéla) titokzatos nő, aki képtelen hétéves fián, Danin (a pályakezdő Sótonyi Bálintra hosszas keresés után bukkant rá egy iskolában a rendező és az operatőr, Lovasi Zoltán) kívül bárki mással kommunikálni. A fiú apjával, Tamással folytatott internetes társalgásaiból kiderül, hogy Rebeka elhagyta férjét, de nem akar elválni. A férfi azonban minden, hozzá fűződő kapcsolatot meg akar szüntetni, kivéve a gyerek jelentette szálat, amit kénytelen megtartani; ráadásul Tamás nem ért egyet azzal a neveléssel sem, amit Rebeka Daninak nyújt. A film anya és fia szimbiotikus viszonyára összpontosít, kapcsolatukban néha a szavak is fölöslegesek.
Lényeges szerepet kap mégis egy mese, amelyiket Rebeka Dani számára talál ki, s amely félelmetesnek tűnhetne, ha nem tudnánk, hogy Charles Perrault, a Grimm testvérek vagy Hans Christian Andersen meséi annyi kegyetlenséget tartalmaznak, hogy ha ma íródtak volna, valószínűleg tiltották volna azokat a gyerekeketől. Rebeka meséje – szereplői a Tündér és a fia, Aranyom, meg a félelmetes Róka (az apa, a Vadász elég hamar eltűnik a történetből) – magába foglalja a nő tikos életének, vágyainak, félelmeinek, emlékeinek és álmainak számos olyan részletét, amelyet önmagának sem tudna másképp bevallani. Anya és fia kéz a kézben jut el előbb Viola mama városszéli házához, amelyből Viola mama ismeretlen betegség miatt hiányzik. Aztán gyalogosan, autóval, majd csónakkal indulnak útnak, hogy megkeressék Rebeka rég eltűnt apját, aki sosem találkozott még az unokájával. Rebeka próbálkozása, hogy visszaszerezze saját, elveszett gyerekkorát a „Liliom ösvényen” (ez egy létező hely Budán, amit Fliegauf elvadultsága miatt kedvel), valójában a nő magány és halál elleni védekezésének keserű álcája.
Az epikus szál töredezett, mindegyre flashbackek és álomszerű, fekete-fehér látomások szakítják meg, a félhomály és az üresjáratok, a természetbe való beolvadás pillanatai és az anya és fia közti, meghitt jelenetek. Titokzatos, ugyanakkor félelmetes atmoszférát alakít ki Lovasi Zoltán apró részleteket felfedő közelképekkel és panorámákkal teli képi koncepciója, a feltűnő tárgyakkal teli díszlet, a hangdesign, valamint a nyomasztó zene – amelyet maga Fliegauf jegyez. Ehhez talál a két főszereplő kiváló, többnyire visszafogott alakítása is (bár nem hiányoznak az erőteljes kitörések sem). A rendező-forgatókönyvíró a sötétség birodalmába kalauzol bennünket, oda, ahol szörnyetegek rejtőzhetnek (márpedig „csak a holtak nem félnek a sötétségtől”, ahogy Rebeka fogalmaz a férjével folytatott beszélgetés során). Fliegauf egy olyan világba vezet el, amelyet fokozatosan kell feldeznünk egy gyerek (egyre kevésbé ártatlan) tekintetén át, reménykedve, hogy kettejük útja végül a fényre vezet.
(Fordította Buzogány Klára)
