Claude Barras filmjét látva egyrészt elgondolkodhatunk a gyerekeket ért legkülönbözőbb sérelmek és megaláztatások széles skáláján, másrészt elkezdhetjük újragondolni, hogy mivel megyünk neki a hétvégére szánt családi matinénak.
Az Életem Cukkiniként cím hallatán, majd Claude Barras munkájának végeredményét látva az Erőszakik (eredeti címén In Bruges) effektus ugorhat be először. Martin McDonagh író-rendező a 2009-es BAFTA-ról a legjobb eredeti forgatókönyv díját elhozó, a történetet, a rendezést, illetve a színészi alakításokat illetően is zseniális fekete vígjátéka a szerencsétlen magyar címnek köszönhetően hasalt el a hazai mozikban, pedig az év európai filmjeinek versenyében is az élmezőnyben lehetett, sőt, nem is szerepelt rosszul.
Claude Barras stop motion technikával készült, egyértelműen felnőtteknek szánt animációjának forgalmazója viszont nem tett (és nem is nagyon tehetett) mást, mint szóról szóra lefordította az eredeti titulust. Ennek következtében viszont az Életem Cukkiniként cím mögött olyan filmet sejthet az óvatlan, az előzetes tájékozódást mellőző néző, amelyre (tizenkettes karika ide vagy oda) nyugodtan beültetheti az akár nyolcéves, nagyra nőtt gyermekét, meggyőződve arról, hogy a bő egy órás játékidő alatt biztosan csuda jókat fog kuncogni a vászonra meredő csemete a jó szándékúan infantilis poénok garmadájával szembesülve.
Itt jöhet be a képbe a fatális tévedés: Barras filmje nemhogy nem gyerekfilm, de adott esetben – pontosan célba találva – bármelyik felnőtt néző lelkivilágát is könnyen kizökkentheti a helyéről. Az Életem Cukkiniként animált eszközökkel mutat be egy olyan drámát, amely játékfilmes formában feldolgozva valószínűleg jó eséllyel pályázna az év legelkeserítőbb mozija, vagy leginkább szívfacsaró drámája kategória fődíjára.
A címszereplő Cukkini (valódi keresztnevét ő sem szívesen használja – mi se tegyük) egy kilencéves-forma kisfiú, akit egyedül nevel (illetve tart életben) megkeseredett, férjét rég elvesztő, alkoholista anyja. A filmben Cukkini előéletéből épp annyit láthatunk, amennyi a később szerepet kapó pszichés állapot igazolásához szükséges. Ezek: a kihalt manzárdszobában az erkélyről magányosan sárkányt röptető, búsképű gyermek, az anya által birtokolt alsó szintről fölszűrődő, céltalan és összefüggéstelen fröcsögés, vagy az egész lakásban halomban heverő üres sörösdobozok, melyekből Cukkini a történet egy pontján várat kezd építeni. Sorsszerűen ez utóbbi tett vezet ahhoz a szerencsétlen balesethez, amelynek köszönhetően a fiú kisvártatva egy rendőrőrsön találja magát, ahol elhunyt édesanyjáról kérdezi őt egy kezdettől fogva empatikus, és a történetben végig fontos szerepet játszó nyomozó.
Akárhogy is történtek az előzmények, Cukkini pillanatok alatt egy gyermekotthonban találja magát, ahol – akár egy börtönben – a „lakótársakon” kívül egy rég kialakult és bevett hatalmi hierarchiához való igazodás kényszere, illetve az ehhez fűződő megaláztatások sora vár rá. Idővel persze oldódik a feszültség, de az új jövevény éppen életkora ebből a szempontból legkritikusabb időszakában szembesül azokkal az impulzusokkal, melyek akár egy életre holtvágányra küldhetik egy „intézetis” gyermek életét.
A történet itt bicsaklik meg fájdalmasan. Drámai volta ellenére túl elnéző a fentiekből következtethető lelki sérülések ábrázolásának mélységével kapcsolatban, ami nyilván abból is adódik, hogy alapvetően egy animációs, felső tagozatos iskolásoknak (is) szánt filmről is van szó. Ez azért zavarba ejtő, mert az egyik pillanatban még a sziklakemény, nem egyszer könnyfakasztó realizmus jellemzi Barras munkáját (pontosan ábrázolva a történetben rejlő minden komorságot és kegyetlenséget), míg a következőben előtérbe kerül a már említett, tizenkét karikás besorolás, pontosabban az azzal összefüggő, engedékeny, néhol kifejezetten humoros és könnyed hangnem, márpedig a kettőnek vajmi kevés köze van egymáshoz. Persze, csak akkor, ha az alkotók szeretnének következetesek maradni a feldolgozott témával kapcsolatban.
Az Életem Cukkiniként (szerencsére) mégsem fordul át a tragikus pillanatokat elmaszatoló komédiába, és a hetvenöt perces játékidő végén nem mosolyra görbülő szájjal kezdjük el hallgatni a vége-főcímet, sokkal inkább elgondolkodva azokon a szörnyűségeken, melyekről nem csak Cukkini, de a többi bentlakó gyermek jó aránnyal kifejtett sorsán keresztül kaphatunk képet.
Barras filmje tehát korántsem gyermekeknek való animáció (ezt a vonalat az utóbbi években megszokhattuk), így a félreértések elkerülése végett kétszer is gondolja meg az a szülő, aki jegyet vált rá a gyermeke számára. Pontosabban: váltson először jegyet magának – utána garantált, hogy valami más után néz a vasárnap délelőtti családi matiné tárgya kapcsán.
