Radu Judénak – az Aferim! után – sikerült sokrétűen feldolgoznia egy másik olyan korszakot és témát, ami eltér a román újhullámos filmekből megszokottól.
Negyedik nagyjátékfilmjében ugyanis ismét egy letűnt kort idéz, (a sokak előtt ismeretlen) Max Blecher munkássága előtt tiszteleg; a Sebhelyes szívek a román zsidó író azonos című regényének szabad adaptációja. A cselekmény 1937-ben játszódik, egy Fekete-tenger parti szanatóriumban, ahol az ágyhoz kötött betegek napjai hónapokba, a hónapok pedig gyakran évekbe fordulnak át, és ahol az élet és a gyógyulás reménye lassan és végérvényesen őrlődik fel; ha erről egymás között nem is beszélnek a betegek, a néző elé tárulkozó képek nem hazudnak.
A film főszereplője a húszas évei elején járó, szép reményeket dédelgető Emanuel (Lucian Teodor Rus), akit csonttuberkulózissal utalnak be a szanatóriumba. A diagnózis megállapítása után felsőtestét begipszelik, lábra állni a fájadolmtól amúgy is képtelen, így szinte minden filmképen fekvő pozícióban látjuk; de nemcsak őt, hanem kórtársait is. Állapotuk ellenére azonban ezek a betegek megpróbálják kihozni a legtöbbet és legjobbat a helyzetből és a zárt környezetből; úgy tesznek, mintha az életük a megszokott mederben folyna tovább. A kórterem így nemcsak intellektuális vitáknak, hanem az érzelmek széles skálájának és a szórakozásnak is teret ad.
Az érzékeny, de nem érzelgős Emanuel például megismerkedik, majd viszonyt kezd egy Solange (Ivana Mladenovic) nevű nővel, akiről megtudja, hogy egykor szintén hosszú időt töltött betegként a szanatóriumban, de most már csak látogatóba jár vissza. A köztük szövődő szerelem ad okot és lehetőséget arra, hogy a főszereplő még egyszer néhány órát a szanatóriumon kívül töltsön. Emellett sokat beszélget egy másik beteggel, Isával, és többre is vágyna, ha a lány engedné.
Az amúgy sem túlzottan mozgalmas jeleneteket Blecher regényeiből vett – a némafilmes inzertekre emlékeztető – melankolikus, szenvedésre, életre, halálra reflektáló lírai részletek szakítják meg, így a film szerkezete epizodikussá válik. De a személyes hangvételű regényrészletek sem teszik lehetővé, hogy közelebb kerüljünk a szereplőkhöz; fájdalmaikkal, örömeikkel mindvégig idegenek maradnak számunkra. És nemcsak ők maradnak idegenek, hanem ez a labirintushoz hasonló, steril és rozoga tér is, ahol gyakran nézünk be ajtókon és látunk ki ablakokon. A Sebhelyes szívek formanyelvét az inzertek mellett az ún. akadémiai (1.37:1-es) képarány, a hosszú, statikus snittek és a filmkép mélységét kihasználó kompozíciók teszik jellegzetessé.
A döcögősen haladó események és a lassan váltakozó képsorok kiemelik az irodalmi és festészeti utalásokat, valamint megteremtik a nézői asszociáció (és a kizökkentés) lehetőségét; a film néhány fontos motívuma – tenger, szerelem, elmúlás – Thomas Mann Halál Velencében című novelláját, maga a helyszín pedig A varázshegyet idézi; ezek mellett a főszereplőt többször látjuk Andrea Mantegna híres festményét, a Halott Krisztust idéző képbeállításban, az egyik gyötrelmes orvosi beavatkozás pedig Tulp doktor anatómiáját juttatja eszünkbe. A páciensek napi beszélgetéseiből a kor jelentős személyiségei sem maradnak ki, Emil Cioranról vitatkoznak, vagy épp Bacoviát idézik, Hitlert csúfolják stb.
A 69. Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatott produkció egyik legnagyobb erénye, hogy a humoros, tragikus, groteszk vagy épp melankolikus epizódokat sikerül hatásosan ötvöznie; és az, hogy a szenvedést poétikusan mutatja be. A 19. századi Havasalföldön játszódó történet után mindenképp jó irány, hogy a Mindenki a mennybe megy szinte banálisan egyszerű, hétköznapi alaphelyzete helyett, Radu Jude egy különleges szituációt és egy sajátos szemléletmódot keresett legújabb filmjéhez.
