Két norvég film is van mára, de jobban nem is különbözhetnének. Talán ha a zombik tojásból kelnének ki... Ezenkívül folytatódik a tavalyi Ölés aktusa, és került egy természetbe kivonulós film is.
Tommy Wirkola: Død Snø 2 / Dead Snow 2 / Náci zombik 2, 2014, norvég, 100 perc
[fókuszban Norvégia] Tommy Wirkola norvég rendező neve sokak számára egyet jelent a náci zombikkal. A 2009-es első epizód kicsit emlékeztetett Sam Raimi 1981-es Evil Dead – Gonosz halottjára, de ez nem volt baj, sőt. Amiben meg nem emlékeztetett, az még jobbnak tűnt, tekintettel a zombihorror enyhén szólva szűkre szabott korlátaira. Aztán következett egy hollywoodi kitérő, melynek eredménye a kicsit langymelegre sikeredett Boszorkányvadászok (2013). Viszont 2014-ben Wirkola visszatért a szemmel láthatóan kedvenc témához, és megcsinálta a Náci zombik második részét. (Igazából az eredeti cím tükörfordítása, a Halott hó 2. lenne a filmhez tökéletesen bizarrul illő.)
És akkor itt bátran kijelenthető: íme, egy újabb (mini)széria, ahol a második rész jobb, mint az első. Általában ugyanis a másodikok, visszatérők, reloadedek gyengébbre sikerednek az elsőknél. Nos, a Náci zombik esetében a második rész simán lekörözi elődjét.
Először is: a 2009-es epizód némileg hűen követi a cabin horror hagyományait. Van egy csapatnyi fiatal, kimennek az erdőbe, jön a Gonosz, oszt elgyilkolásszák egymást olyan 60 percen keresztül. A második részben Wirkola kiviszi karaktereit a szabadba. Norvégia hűvös tájai szereplőkké válnak. És ettől a nézői befogadókészség is valahogy, mondhatni, zsigerileg felszabadul. Aztán: az első részben óvatosabban adagolt morbid humor ezúttal átmegy camp-parádéba. Viszont a második rész témájához (azért sem spoilerezek!) pontosan ez a túlhajtott, felpörgetett, szemérmetlen poénágyú illik. Ugyanis jut sár, és vér, és kiömlő agyvelő bőven erre a filmre is. A klimaktikus (és kellőképpen hosszú) zárójelenet pedig egyenesen valamiféle bizarr, nekrofíliát súroló börleszkvilágba röpíti a nézőt. Egy szó mint száz: Tommy Wirkola visszatérő zombi nácijai az utóbbi évtizedek (egyik) legjobb zombifilmje. Musai-muszáj megnézni! (szj)
Még vetítik: június 5., péntek, Arta/Művész, 22:30 (Zombi Naziști 2)
Cédric Kahn: Vie sauvage / Wild Life, 2014, francia-belga, 102 perc
[szupernóva] A francia Cédric Kahn megtörtént eseményeken alapuló rendezésében két, közhelyektől gyötört, ezerszer látott történet zajlik: egy válás kálváriája és egy társadalomból kivonulós narratíva. Philippe Fournier (Mathieu Kassovitz) és felesége valamiféle felszínes indiánbölcsességre alapuló életmódot folytatnak, távol a „barbár fogyasztói társadalom” züllesztőjétől. A nagyon mélynek beállított filozófia kiáltványai: a fülbevaló, a hosszú haj és a természet szeretete. Felesége valamiért megelégeli ezt az életvitelt (nem tudni, hogy miért, mert a szereplők döntései soha nem reflektáltak). Peregnek a szokásos jelenetek: a feleség (gazdag) anyjához szökteti gyerekeit, az apa a kaput döngeti, majd beszökik, dől a berendezés a gyerekek utáni fogócska alatt, majd jön a rendőrség, viszi őket az ügyészségre, a bíró percek alatt az anyai felügyelet mellett dönt.
Itt felcsillan annak a reménye, hogy egy releváns kérdés kerül majd boncolásra: miért ítélődik reflexszerűen a felügyeleti jog mindig az anyára, mindkét fél meghallgatása nélkül? A kérdés hamar elillan – ahogy később bármilyen más társadalomkritikai relevencia is –, az apa kirándulást ígérve elszökteti két gyerekét. Az illegalitásba vonuló csonka család életképei kimerülnek az apa indián-monológjaiban, a rögrealistának hazudott, szentimentális zongoradalokkal aláfestett természet-felvételekkel és a folyamatos költözködéssel, bujkálással. A 11 évet felölelő másfél óra darabokra hull, a szereplőkkel azonosulni lehetetlen, így a végső, családegyesülő jelenet katarzisa elmarad. Ezt a Kramer kontra Kramer és Út a vadonba-mashupot meg ne nézzétek! (nesz)
Még vetítik: június 7., vasárnap, Florin Piersic/Repcsi, 13:00 (Viață sălbatică)
Joshua Oppenheimer: The Look of Silence / A csend képe, 2014, indonéz, 99 perc
[whats up doc] Joshua Oppenheimer továbbra is keresgél az indonéz tömegmészárlások kulisszái mögött egy új, tulajdonképpen Az ölés aktusa folytatásaként értelmezhető dokumentumfilmben. Mentorai továbbra is erősen támogatják, sőt, már a film elejétől érezhető, hogy a Werner Herzog és Errol Morris atyai felügyelete alatt futó projekt ezúttal egy tartalmilag és stilisztikailag cizelláltabb formájához érkezett. A történetben az ismét magukat játszó népgyilkosok rekonstruálják saját kivégzési eljárásaikat, de ezúttal Oppenheimer igen hálás módon egy főhőst is beépít a filmbe, aki válaszokat próbál keresni testvére halálának ügyében. Adi fájdalmas hallgatása szétfeszíti a vásznat, míg a tömeggyilkosok bujkálni próbálnak közvetlenséggel feltett, élesen provokatív kérdései elől. Ez a fajta hőshöz való kapcsolódásunk valahogy még nehezebbé teszi a film végigkövetését. Az ölés aktusa a kamerának vallott, míg a továbbgondolt formája azonnal ütköztet a mészárlásoknak áldozatul esett család látószögével. Ez az okosan súlyosbító körülmény teljesen megváltoztatja az önreflexivitáson belüli stáb-főhős-alanyok közötti viszonyt is, amely szintén tovább fokozza a film szövetében rejlő feszültségeket. A korábban közkedvelt Joshuát itt már többszörösen próbálják leállítani a gép által sarokba szorított szadisták.
A formanyelvileg is letisztult „folytatás” finomabb vágásbeli asszociációkkal operál, kevesebb szürrealitást kényszerít az anyagra, evvel is sejttetve azt, hogy még mindig az elmeséltek valósága a legfontosabb itt, és nem az, hogy milyen metaforákat lehet kiszorítani a kamera által feltárt világból. Az elbeszélési síkok több arcát mutatják meg a rendező által választott főszereplőnek. Adi egy kellőképpen elmélyített szereplő, aki otthon kislányával játszik, a külvilágban pedig új szemüveglencséket próbáltat fel az általa megkérdezettekkel, míg azok tudatosan vagy tudattalanul rejtőzködnek valódi identitásuk feltárója, azaz a kamera elől. Adi a gaztetteket csak a rendező tíz éves felvételeinek arhívumából láthatja újra, amelyet egy képzelt tévékészülék sugároz, csak éppenséggel a szereplői valódiak. (ij)
Még vetítik: június 1., hétfő, Cercul militar/Hadsereg háza, 23:15 (Cum arată tăcerea)
Bent Hamer: Eggs / Tojások, 1995, norvég, 86 perc
[3x3] Az idén háromszorhármas szekcióval honorált, de amúgy a TIFF-re visszatérőnek számító (Salmer fra kjøkkenet / Dalok a konyhából, 2003) és viszonylag népszerű Bent Hamer debütfilmje a pont húszéves Tojások. A (filmszalagról történt) vetítést követően jelen lévő rendező a moderátori kérdésre (miszerint miért készít komédiákat) azzal válaszolt, hogy ő soha nem készített komédiát. És valóban, a Tojások sem komédia, annak ellenére, hogy időnként felgöcögünk vagy épp felvinnyogunk alatta. Keserédes geronto-melanko-film ez két nagyon idős testvérről, akik a norvég táj kellős közepén egy házikóban tengetik szomorkásan idilli életüket, legnagyobb istenüknek, a Rutinnak áldozva, míg be nem tolakodik egyikük Svédországban (fuj!) és házasságon kívül (duplafuj!) fogant, amúgy mozgás- és jobbára beszédképtelen fiacskája, akire a két öregnek kell ügyelnie. A fiú, Konrad amúgy tojásokat gyűjt…
Nem kihagyhatatlan alapmű a Tojások, de egy később sokkal többre képes rendező bemutatkozása: erősen érződik rajta, hogy kisjátékfilmnek készült, de a kedvesdeden bizarr, mégis emberközeli skandináv humor messzemenően megmenti. Nagy szerepe van a narratívában és a film hangulatában a hangsávnak, mondhatni külön életre kel, miközben mi félig leereszkedően, félig szeretetteljesen figyeljük a két öreg – és majd a fiú – csetlését-botlását. Csak a film legvégén esik le, hogy miért vonakodik a rendező annyira a „komédia” címkétől. Merthogy tényleg nem az. (jbn)
Még vetítik: június 2., kedd, Arta/Művész, 12:00 (Ouă)
