Április 9-én a ’71 című brit háborús thriller nyitotta a 22. Titanic Nemzetközi Filmfesztivált az Urániában. Yann Demange rendezői debütálása után azonban leginkább pénteken kezdődött a filmes dömping – a megszokott öt helyszínen (Uránia Nemzeti Filmszínház, Örökmozgó, a Puskin és a Toldi mozi, valamint az A38 Hajó), nyolc szekcióban, 9 napon át vonul vászonra 34 nemzet 52 alkotása. Az idei fesztivált a szemkápráztató sokszínűség jellemzi.
A műsor feszes ritmusát pénteken a 20. Titanic filmfesztiválon nagy érdeklődéssel övezett Az ölés aktusa párfilmje, A csend képe című indonéz dokumentumfilm indította el. A rendező, Joshua Oppenheimer ismét az indonéz katonaság által felügyelt, de leginkább a civilek által végrehajtott népirtást választotta témaként, ezúttal azonban az áldozatok szemszögéből bemutatva a borzalmakat. A főhős, Adi Rukun a bátyját vesztette el – az ő karaktere köti össze a jeleneteket, amelyekben feltárul a kísértő múlt. A film érdekes, a múltat és a jelent összefonó szerkezettel dolgozik: a férfi egyrészt televízión nézi a gyilkosok visszaemlékezéseit az eseményekre, akik kamera előtt játsszák újra a mészárlást, más jelenetekben pedig a családtagjai élettel átitatott mindennapjait látjuk, amikbe időnként beszivárognak a fájdalmas emlékek. Ám a legelementárisabb erővel ható részek azok, amikor az optikusként dolgozó Adi Rukun szemüvegeket próbál az öreg mészárosokra, közben pedig a bűneikről faggatja őket. A lencséken való átnézés ezáltal a tettekkel való szembesülés metaforája is lesz – a rendező ugyanis azt akarja, hogy mi, nézők tisztán lássunk.
A lélek mélyéig hatoló, drámai történet és hangvétel után a Puskin mozi egy látványos kínai filmnek, a Pengék testvériségének adott otthont – hiszen ha már Ázsiai szelek szekció, akkor abból nem hiányozhat egy wuxia. A Tigris és sárkányban feltűnő Chen-Cheng főszereplésével készült alkotás három testőr történetét meséli el a Ming dinasztia végnapjaiban, akik egy véletlen folytán egy nagyszabású összeesküvés fogaskerekeivé válnak. A Pengék testvérisége műfaj, történet és mondanivaló (éljen a bajtársiasság!) szintjén ugyan nem hozott újítást, ám mozgalmas akciójelenetei, pazar vágása, gyönyörű jelmezei és díszletei, tehát az utolsó részletekig kitalált látványvilága igazi örömmozit szolgáltatott az este végére.
Szombaton, a fesztivál hivatalos keretei között debütált a Magyarországon forgatott és várva várt leszbikus BDSM dráma, a The Duke of Burgundy (kritikánk itt olvasható). A gálavetítést sajtótájékoztató előzte meg, amin a film magyar alkotói mellett a rendező, Peter Strickland, illetve a két főszereplő, Chiara D'Anna és Sidse Babett Knudsen is részt vett. Az utóbbi színésznő többek között arról beszélt, hogy szerinte nem a homoszexualitás a film kiemelt témája, hanem sokkal inkább két ember viszonya, amelyben a vágyak másfelé mutatnak, és a történet egyben önmagunk legyőzéséről és uralásáról is szól. Ezen kívül kiemelte, hogy mennyire fontosak voltak a szinte egyenruhaként funkcionáló jelmezek, illetve, hogy a forgatás első napján élete leghosszabb (7 órás!) ruhapróbáját élte át. A direktor elmondta, hogy a hatalom-erő-kontroll kapcsolatát szerette volna megmutatni egy párkapcsolatban, illetve, hogy puszta véletlen, hogy pont A szürke ötven árnyalatának bemutatójához időben közel debütál az ő – részben hasonló témájú – műve is. Magát Fassbinder és Buñuel követőjeként jelölte meg, de a magyar filmművészet hatását is kiemelte. A The Duke of Burgundy jelmezeiből és kellék-bábuiból egyébként a fesztivál egész ideje alatt látható kiállítás üzemel az Uránia karzatán.
A napot a Valami vadság szekció oszlopos tagja, a Dyke Hard zárta. A svéd akció-musical-paródia rövid történetleírásából is látható, hogy az északiaknak megint elgurult a gyógyszere: egy leszbikus rockbanda indul a nagyvárosba, hogy megmérkőzzön egy zenei versenyen, ám egy gonosz milliárdos nindzsahadsereget, görkoris csapatot, vagy épp egy pusztító cyborgot küld utánuk, hogy megállítsa őket. A lányok időközben börtönbe kerülnek, elütnek egy thai boxolót és abszurdabbnál abszurdabb dalbetéteket is előadnak. A Dyke Hard a 80-as évek trashfilmjeit nem csak hangulatában és zenei világában, de minőségében is megidézi: az alacsony költségvetés és a már-már szándékolt gagyiság minden jelenetről süt, a film pedig nem ritkán gyomorforgatóan provokatív exploitationbe csap át. Ez a tudatmódosító szerekkel jócskán megspékelt filmes trip az alkotás első fél órájában még szórakoztató, utána inkább már agylohasztó volt.
A vasárnapi urániás vetítéssorozatot a fesztivál egyik legjobban várt alkotása, a Sötét oldal szekcióját erősítő amerikai-brit sci-fi, az Ex Machina indította. A Napfény és a Ne engedj el! írójának, Alex Garlandnak a rendezői debütálása tömegeket vonzott a moziba, egy gombostűt sem lehetett leejteni a díszteremben. Az érdeklődés teljesen jogos: az Ex Machina egy izgalmas és mély, fontos kérdéseket felvető alkotással bővítette a mesterségesintelligencia-filmek sorát. A főhős programozónak kísérletben kell részt vennie: izolált keretek között rajta tesztelik, hogy képes-e emberként kezelni az újonnan felépített, női alakot öltött AI-t, AVA-t. Hamar kiderül azonban, hogy a szálakat nem a férfi mozgatja: az Ex Machina egy thrillerbe ágyazott Frankenstein-sztoriba vált át, amelyben a teremtett lény ki akarja vívni autonomitását a teremtővel szemben. A film tehát nem csak címében („Deus Ex Machina” – „Isten a gépből”) játszik el az isteni szerep kérdéskörével.
A modern betonbunker rideg atmoszférájából való átlépés a grúz-abház határterület természeti világába elég éles váltás volt. A lírai szépségű Kukoricasziget követte az Ex machinát, aminek egyben ez volt a világpremierje is. A film előtt a rendező, George Ovashvili küldött rövid és kedves videoüzenetet a közönségnek, amelyben megköszönte az érdeklődést és elnézést kért, hogy nem tud jelen lenni az eseményen. A Kukoricasziget egy idős parasztember történetét meséli el, aki lányunokájával a Grúziát és Abháziát elválasztó folyó egy termékeny kis szigetén kezd kukoricatermesztésbe – háborús konfliktus idején. A lassú ritmusú film szinte szavak nélkül beszél a kisember viszontagságairól és kiszolgáltatottságáról a természeti és politikai erőknek. Mindeközben minden képe szemet kápráztatóan él és lüktet – Ragályi Elemér operatőr munkáját dicséri, aki a vetítés után szólt is néhány szót a filmről.
Az Uránia vasárnapját a Távol az emberektől című marokkói-francia dráma zárta, mely az algériai háború idején játszódik. A történet középpontjában a Viggo Mortensen által alakított helyi franciatanár áll, akire egy elítéltet bíznak, hogy vigye el a tárgyalás helyszínére. A férfi kezdetben vonakodik, majd elindul a gyilkossal – az út azonban nem csak a háború és a természet, hanem az áldozat bosszúra éhező családjának fenyegetését is magával hozza. A Távol az emberektől érdekes kérdéseket feszeget: a kolonializmus problémái, a háborús etikett és fejlett nyugat törvényei vs. szemet-szemért szokásjog mind terítékre kerülnek, ám sajnos a film semmi újat nem mond ezek kapcsán. A cselekményvezetés is kifejezetten döcögős ritmusú, a képi világ pedig túlságosan konvencionális ahhoz, hogy abban merüljünk el mérvadó történet híján.
A hétfő délutánt egy miánmári-cseh koprodukcióban készült film koronázta meg, a vallási elhivatottság kérdéskörében elmerülő A szerzetes. A kamaszkor elejét taposó Zawana buddhista szerzetesnek készül, és bár gyermekkora óta a kolostorban él, elbizonytalanodik, hogy ez az életmód neki való-e. Ráadásul a túlzott vezetői szigor és a kolostort fojtogató anyagi válság miatt több tanonc – így legjobb barátja is – elhagyja a vallási pályát. Amikor az intézmény vezetője súlyosan megbetegszik, Zawanának rá kell döbbennie, hogy mi a számára kijelölt út. A szerzetes az ember olyan életszakaszát mutatja be, amikor szükségszerűen kérdések merülnek fel önmagunkkal, elhivatottságunkkal és a minket körülvevő világgal kapcsolatban, ezért a film egy sajátos coming-of-age drámaként is értelmezhető, noha korántsem az ismert műfaji sémákat mozgósítja. Külön érdekes, hogy a cselekmény első harmadában dominálnak az édes gyermekkor pillanatai: olyan csínytevések, mint az önfeledt birkózás, vagy épp tiltott levelezés az első szerelemmel. Aztán A szerzetes fokozatosan vált át egy jóval kevésbé idilli, felnőtt világ bemutatására: az első jelentős döntés és felelősségvállalás, az első csalódások és veszteségek elevenednek meg a vásznon. Eközben a film beszél barátságról, szerelemről, vallásról, halálról és az élet körforgásáról, miközben Zawanából nem csak férfi, de hithű szerzetes is lesz.
Az estét pedig az idei titanicos filmek egyik legjobbja (az Ex Machina és a The Duke of Burgundy mellett), az Omar zárta. A Toldiban vászonra kerülő thriller jócskán meglovagolja a készítő palesztin nemzet közismert politikai konfliktusát, az arab-izraeli ellentétet. A 2014-es Oscar-jelölésig menetelő és Cannes-ban díjazott film főhőse a palesztin Omar, aki időről időre átszökik a falon szerelméhez, Nadiahoz. A fiút azonban nem csak érzelmei vezérlik a veszélyes területre: egy alulról szerveződő palesztin katonai szervezet tagja is, ami terrorakció hajt végre a nemzeti függetlenség kivívásáért. Az egyik ilyen alkalmával Omart elkapja a katonai rendőrség és bár a fiú tartja a száját, ideiglenes szabadlábra helyezése után a gyanú árnyékolja be viszonyát bajtársaival és szerelmével is. A film párhuzamosan mutatja be a magánéleti célokért való harcot és a publikus szférában való szerepvállalást, miközben egy explicit idézettel (Spiderman) azt is kimondja: az ember vagy hős (forradalmár), vagy hősszerelmes, a kettő együtt nem megy. Omar fokozatosan gabalyodik bele a politika és a hatalmi játszmák átláthatatlan pókhálójában, amiben túl sok mindent kell figyelembe vennie ahhoz, hogy reális döntést hozhasson. A kutyaszorító egyre szűkebb, a film egyre vadabb fordulatokkal dolgozik, a steadycammel felvett, látványos üldözős jelenetektől pedig borsózik a néző háta.
Ez a nyolc film igencsak rávilágít a 22. Titanic filmfesztivál sokszínű repertoárjára, amelyben az egészen agyament daraboktól a lírai hangvételű alkotásokig sok minden megbújik. És bár a filmek jellege más, a minőség az eddig megszokott: szárnyaló.
