Norvég filmtörténet 2. Norvég filmtörténet 2.

Norvégmintás celluloidpulóver

Norvég filmtörténet 2.

Folytatjuk norvég filmtörténetünket, mely Arne Skouennel ért véget valahol a hatvanas években. A következő évtizedek végre meghozzák a már jól megérdemelt nemzetközi sikereket, újabb friss és lendületes rendezőket és filmeket, így végre az is bebizonyosodik, hogy a norvég film bizony képes megállni a saját lábán.

Női idomok a rendezői székben

Tévedés lenne azt állítani, hogy Skouen filmje előtt egyáltalán nem volt fókuszban a Nő – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy még 1949-ben munkába lendült a norvégok első női rendezője, Edith Carlmar, és 1959-ig 10 filmet rendezett – azután meg faképnél hagyta a filmipart. A Londoni Filmiskolában kiképzett rendező első filmje (Døden er et kjærtegn / Death is a Caress / A halál egy simogatás, 1949) egy film noir (a legelső noir, amit nő rendezett!), és furcsamód a férfiasságról és a férfiak melankóliájáról szól. További filmjeiben a vígjáték műfaja fele fordult, és 1957-ben elkészítette a mai napig a legjobb norvég vígjátéknak tartott Fjols til fjells (Fools of the Mountain / Hegyi bolondok) c. romantikus komédiát. Az 50-es években ez a romantikus műfaj bizonyult a legnépszerűbbnek, évente 6-12 darab is bekerült a mozikba. Carlmar utolsó filmje, az Ung flukt (The Wayward Girl / A bogaras leány, 1959) az első film, melyben az akkor 21 éves Liv Ullmann szerepet kapott. Ullmann ma már nemcsak színésznőként, hanem rendezőként is elismert, legutóbbi alkotását, a Hűtlenek-et (Trolösa, 2000) a Cannes-i Filmfesztiválon is jelölték.

Liv Ullmann az Ung flukt (Edith Carlmar, 1959) című filmben

A kor másik jeles rendezője Nils R. Müller volt, aki szenzációs vígjátékaival (Vi gifter oss / We Are Getting Married / Házasodunk, 1951; Kvinnens plass / A Woman’s Place / A nők helye, 1956) rekordmennyiségű bevételeket hozott. A Házasodunk egy fiatal párról szól, akik közös otthont akarnak teremteni, hogy majd összeházasodjanak. De mivel nincs ahol lakniuk, úgy döntenek, hogy a városból falura költöznek, ahol majd megteremtik a megfelelő körülményeket – ami természetesen nem megy olyan könnyen, mint ahogy azt ők elképzelték.

A vígjátékok bódító tarkaságában nem szabad megfeledkeznünk a norvég animáció első királyáról, Ivo Caprinóról sem, aki 1948-ban kezdett stop-motion technikával filmes kísérleteket folytatni babáival, és kísérletei több rövidfilmet is eredményeztek. A Flåklypa Grand Prix (Pinchcliffe Grand Prix) 1975-ben látott napvilágot, és 5,5 millió eladott mozijeggyel (több mint az ország lakóinak száma!) minden idők legnézettebb norvég filmjének számít. Ez a nem mindennapi alkotás inspirálta a Koenigsegg CC autó megtervezését és a Star Wars I. - Baljós árnyakbeli versenyt is. Caprinót manapság a norvégok Disney-jeként emlegetik.

Pinchcliffe Grand Prix

A dokumentum aranykora

Az 50-es évek kitűnő évtizednek bizonyult a dokumentumműfajok felvirágoztatásához. A mozikban való vetítésekkor a nagyjátékfilmeket mindig egy rövidfilm kísérte, és hamarosan népszerűvé váltak az egészestés dokumentumfilmek is. Ezek közül a mai napig is a legsikeresebb Thor Heyerdahl Kon-Tiki című dokuja, mely 1952-ben elnyerte a legjobb dokumentumfilmért járó Oscar-díjat (ez egyben Norvégia első és utolsó Oscar-díja). A Kon-Tiki egy tutaj neve (az inka Napisten, Virakocsa nevének egy régi formája), melyet Heyerdahl használt 1947-es felfedező útja alatt – az úttal azt akarta bizonyítani, hogy igenis primitív eszközökkel és módszerekkel is lehetséges átkelni a Csendes-óceánon, Dél-Amerikából Polinéziába. Per Høst dokumentumfilmje a Norvégia északi részén élő lappokról (Same Jakki / The Laplanders / A lappföldiek, 1957) ugyancsak elég nagy sikereket aratott.

Thor Heyerdahl - Kon-Tiki

A 60-as évek elején, a televízió megjelenésével leáldozott a dokfilmek aranykora, hiszen a különböző csatornákon sugárzott műsorokkal (hírek, természetfilmek) a nézők minden eseménnyel hamar egyenesbe kerültek, anélkül, hogy elhagyják otthonukat – ez a filmkultúrára is nagy hatással volt, és nagy változásokat sugallt: ahogy a világon mindenhol, Norvégiában sem találták már vonzónak a mozikat, és mind a közönség, mind az alkotók kicserélődtek – egy fiatalabb generáció vette át a helyüket, akik lassan rájöttek, hogy mit kell létrehozniuk ahhoz, hogy felvehessék a versenyt ezzel az új csodával, a televízióval.

Újhullám és megcsontosodottság, norvég módra

A 60-as évek Európájának népszerű műfajai a friss norvég rendezőket sem kímélték, így jött létre a francia mintájára a norvég újhullám. Az újhullám híresebb példányai: Jakten (The Chasers / Üldözők, r.: Erik Løchen, 1959), Liv (Life / Élet, r.: Pål Løkkeberg, 1967) és az Exit (r.: uő, 1970). A norvég közönség továbbra is leginkább a vígjátékokra, romantikára és a nemzetközi blockbusterekre volt kiéhezve, úgyhogy ezeknek nem sok esélye volt komolyabban bekerülni a népszerűség köztudatába, ráadásul a családosok még mindig a televízió képernyőjét részesítették előnyben.

Erik Løchen: Jakten / The Chasers, 1959

A 70-es évek elején újabb rendezők tűntek fel, akik a fiatal aktivisták hatására kirántották a norvég filmet a megcsontosodottság állapotából, mégpedig a szocreál filmek áradatával. Ebben az időszakban a filmek politikai és nem művészi jellegére került a hangsúly – nagy részük a szociális problémákról és az igazságtalanságról szólt, a producerek és a rendezők pedig megyegyeztek, hogy a filmek elkészítése során nem a profitálást, hanem a film üzenetét helyezik előtérbe (Streik! / Strike / Sztrájk, r.: Oddvar Bull Tuhus, 1975; Det tause flertall / The Silent Majority / A csendes többség, r.: Sven Wam, 1977).

’64 óta a kormány minden olyan film költségvetésének legalább 90 százalékát finanszírozta, melyeket elfogadott egy hét tagból álló, erre szakosodott bizottság. Talán mondani sem kell, hogy a bizottság az előbb említett problémákkal foglalkozó filmeket részesítette előnyben, és nagymértékben támogatta a női művészeket is. Ennek hatására egyre több és több női rendező kezdett tevékenykedni.

Újabb női hullámok

A nőket érintő társadalmi problémák rengetegén felbuzdulva számos új női rendező jelent meg, akik a filmművészet feminista szószólóiként tündökölhettek. Nicole Macé, Anja Breien, Vibeke Løkkeberg és Laila Mikkelsen aktívan tevékenykedtek a 70-es és 80-as években, napjainkban pedig Eva Isaksen és Unni Straume (Zene esküvőre és temetésre / Musikk for bryllup og begravelser, 2002) vette át tőlük a stafétát. A filmekben elszaporodtak a társadalom mocskával megbírkozó női főhősök, akiken keresztül a rendezőnők kíméletlen kritikával illették az akkori állapotokat.

Anja Breien: Hustruer / Feleségek, 1975

A feminista időszak legkiemelkedőbb rendezője kétségkívül Anja Breien volt. Breien egyik legnépszerűbb filmje a John Cassavetes Férjek (Husbands, 1970) című sikeréből inspirálódott Feleségek (Hustruer / Wives, 1975), egy zseniális szatíra a modern fogyasztói társadalomban élő nők szerepéről – nemcsak Norvégiában, hanem egész Skandináviában hatalmas sikert aratott. A nagyjából improvizációkon épülő Feleségek három tisztességes házasságban élő nőről szól, akik egy osztálytalálkozó alkalmával felevenítik régi barátságukat. A szabadságra kiéhezett gráciák úgy döntenek, hogy pár nap erejéig nem fogja érdekelni őket sem férjük hogyléte, sem pedig a házimunka. Elkezdenek randalírozni Oslo utcáin, idegen férfiakat zaklatnak, majd egy komppal egészen Koppenhágáig mennek. A film akkora sikert aratott, hogy Breient egy folytatás elkészítésére is felkérték, így elkészült a Feleségek – tíz évvel később (Wives – Ten Years After / Hustruer – ti år etter, 1985), mely az első részben szereplő nők következő „ámokfutását” követi nyomon. A második résznek is hatalmas sikere volt, így elkészült egy harmadik epizód is, Feleségek – húsz évvel később (Wives – Twelve Years Later, 1996), mellyel lezárult a Feleségek-trilógia, és Anja Breien karrierje is.

Anja Breien: Hustruer III / Feleségek 3, 1996

Érdemes bővebben beszélni Vibeke Løkkeberg munkásságáról is, hiszen 1981-es filmje, Az árulás (The Betrayal / Løperjenten) volt az első olyan film Skouen Nine Lives-je óta, melyet Amerikában is forgalmaztak. Løkkeberg volt a kor egyik legellentmondásosabb filmkészítője, olyan epikus melodrámák rendezője, mint a három óra hosszúságú Hud (The Wild One, 1986) és a Csehov-mintára készült Måker (Sea Gulls / Sirályok, 1991). Ezek a filmek mindenképp fontosnak bizonyultak, de a témák túlzott súlyossága és a filmek sűrűsége nem vonzotta a moziba az embereket – a kritikusok viszont imádták őket. A 70-es évek végére kialakult az a szokás, hogy mindenki inkább otthon ült, ha hazai filmet mutattak be, és inkább megvárták, amíg amerikai produkciók érkeznek a vászonra. Évente 98 hazai film készült, de a közönség érdektelensége elsüllyesztette a filmművészetet, megtöltve a mozikat amerikai műfajfilmek olcsó norvég másolatával.

Vibeke Løkkeberg: Az árulás (Løperjenten, 1981)

A népszerűtlenség alól csupán az Olsen banda kalandjai bizonyultak kivételnek. A név bizonyára ismerős lehet azoknak, akik némileg jártasak a dán filmtörténetben. A dán Erik Balling Olsen bandája (The Olsen-Band / Olsen-Banden, 1968) rendkívül népszerűnek bizonyult hazájában, így a szomszédos Norvégiában is bemutatták, több további részével együtt. A dánokkal ellentétben a gengszterek kalandos botladozásai nem túlzottan voltak népszerűek a norvégok körében. A Team Film produkciós cég viszont látott potenciált a sorozatban, ezért Knut Bohwim rendezővel az élen úgy döntött, hogy elkészíti az Olsen banda pontos norvég mását – népszerű norvég színészeket válogattak össze, a helyi dán vicceket pedig egyszerűen kicserélték norvég poénokra, míg a forgatókönyv gyakorlatilag ugyanaz maradt. Csupán ennyi kellett a sikerhez, hiszen a norvégok is ráharaptak a csalira – 1969 és 1984 között 13 Olsen-bandás film készült.

Végre egy kis nemzetközi siker

A 80-as évek elején a norvég filmek ismét ijesztő érdektelenségbe torkolltak, de 1985 eljövetelével úgy tűnt, hogy végre minden helyreáll és végre a norvégok is elfoglalják helyüket a filmművészet oly szertágazó világtérképén. Az Orions belte (Orion’s Belt / Orion Zóna, r.: Ola Solum, 1985) és az Ofelas (The Pathfinder / Nyomkereső, r.: Nils Gaup, 1987) hatalmas közönségsikernek örvendtek, és hamarosan nemzetközileg is elismertté váltak. Az Orion’s Belt volt az első olyan film, mely túllépte az állam által biztosított anyagi keretet, ezért a finanszírozást több nemzetközi forrás összefogásával oldották meg, és évekig ún. „cserefinanszírozási” alapon működtek – a cserefinanszírozás során a norvégok is több amerikai produkciót támogattak. A szocreál és politikai témákat akciódrámák és thrillerek váltották fel, és ezekkel a nemzetközi szinten is nyilvánvalóan érthető témákkal végre berobbantak a világ köztudatába. A legtöbb akciófilm a klasszikus „verseny az idő ellen” témájára alapozott, a NATO piszkos ügyleteiről vagy valami elsüllyedt német csatahajón elrejtett papírok utáni hajszáról szólt (Etter Rubicon / Rubicon, r.: Leidulv Risan, 1987; Blücher, r.: Oddvar Bull Tuhus, 1988; Dykket / The Dive / A merülés, r.: Tristan de vere Cole, 1989). Ezek igen sikeres thrillerek voltak, de semmi speciálisan norvég nem volt bennük, bármelyik nyugati országban készülhettek volna.

Ola Solum: Orions belte / Orion's Belt, 1985

Az Orion’s Belt után a The Pathfinder volt a legsikeresebb akciófilm. Ez volt a világon az első nagyjátékfilm, melyet számi (lapp) nyelven forgattak. Nils Gaup filmje 1988-ban Oscar-díjra is volt jelölve a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában. Gaup ezután még több sikeres filmet készített (Håkon Håkonsen / A nagy hajótörés, 1990; Hodet over vannet / Nyakig a vízben, 1993), és még mostanában is aktív – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint tavalyelőtt készült háborós akciódrámája, a Kautokeino-opprøret (The Kautokeino Rebellion, 2008).

A 80-as évek vége és a 90-es évek eleje a mozibajáróknak kedvezett, ugyanis az akkori termés nem feltétlenül zsenialitása, hanem könnyed, szórakoztató jellege miatt vált oly népszerűvé. Néhány példa a kilencvenes évek elejéről: En håndfull tid (A Handful of Time / Egy maréknyi idő, r.: Martin Asphaug, 1989), Landstrykere (Vagabonds / Csavargók, r.: Ola Solum, 1989), Høyere enn himmelen (Beyond the Sky / A felhők mögött, r.: Berit Nesheim, 1993), Stella Polaris (r.: Knut Erik Jensen, 1993), Telegrafisten (The Telegraphist, r.: Erik Gustavson, 1993), Drømspel (Dreamplay / Álomjáték, r.: Unni Straume, 1994), Over stork og stein (Stork Staring Mad / A gólya hozza, r.: Eva Isaksen, 1994), Ti kniver i hjertet (Cross My Heart and Hope to Die / Becs' szóra, r.: Marius Holst, 1994), Tojások (Eggs, r.: Bent Hamer, 1995).

Nils Gaup: Ofelas / Pathfinder, 1987

Világhírnév és díjözön

A Stellan Skarsgård főszereplésével készült Abszolút nulla fok (Kjærlighetens kjøtere / Zero Kelvin, r.: Hans Petter Moland, 1995) egy teljesen új fejezetet nyitott a norvégok filmtörténetében, amolyan varázskapuként funkcionált, mely megnyitotta az utat a világhírnév és a díjözön világába – a film premierje New York-ban volt. Az 1925-ben játszódó filmben Henrik Larsen (Gard B. Eidsvold), a fiatal író jelentkezik egy grönlandi prémvadász-expedícióra. Társa Randbæk (Stellan Skarsgård) és Jakob Holm (Bjørn Sundquist) lesz, akik egyszerű, ám annál tapasztaltabb emberek, ezért nehezen fogadják be a városi fiút, végül mégis magukkal viszik. A vadászok egy, a külvilágtól teljesen elzárt kunyhóban húzódnak meg, kegyetlen körülmények között, és mintha a szörnyű időjárás nem lenne elég, a három férfi között a hatalmi harc is kezdetét veszi.

Hans Petter Moland: Kjærlighetens kjøtere / Abszolút nulla fok

A következő években a norvégok számos kiemelkedő sikert tudhatnak magukénak: 1997-ben Berit Nesheim Vasárnapi angyalkák (Sondagsengler, 1996) című alkotása Oscar-jelölést kapott a legjobb külföldi film kategóriában, és hasonló jelöléssel büszkélkedhet Petter Næss Ellingje (2001) is, Pål Sletaune Ponyvalevele (Budbringeren, 1997) a Cannes-i Filmfesztivál Kritikusok Hetének fődíjasa lett, ugyancsak itt debütált Erik Skjoldbjærg Álmatlansága (Insomnia, 1997), melynek remake-jét 2002-ben Christopher Nolan készítette el Al Pacino főszereplésével.

A norvég rendezők ugyanakkor nemcsak a határokon belül vitézkedtek, sokan Hollywoodban is dicséretre méltó sikereket értek el (sokukról ma sem tudják az emberek, hogy valójában honnan is származnak). Ilyen például Harald Zwart, akinek ÖcsiKém (Agent Cody Banks, 2003) és Érzéki csalódás (One Night At McCool’s, 2001) című filmjei taroltak a tengerentúlon, az imént említett Erik Skjoldbjærg (Prozac Nation, 2001), Hans Petter Moland (Gyönyörű ország / The Beautiful Country, 2004), Petter Næss (Hóbortos szerelem / Mozart and the Whale, 2006), valamint Bent Hamer (Tótumfaktum / Factotum, 2005).

Bent Hamer: Factotum / Tótumfaktum, 2005

A filmek sikeréhez a 2001-ben létrehozott Norvég Filmalap is nagymértékben hozzájárult, melynek célja a filmes szektor megújítása és modernizálása azáltal, hogy a három nagy nemzeti filmes intézményt (a Norvég Filmintézet produkciós támogatását, az Audiovizuális Produkciós Alapot és a Norvég Film Ltd.-t) összevonja. Az új norvég filmtörvény lényege az volt, hogy 50/50 alapon finanszírozták a projekteket – vagyis: a producerek kellett előállítsák a költségvetés felét, míg a másik felét a Filmalap szolgáltatta. Ez mindkét félnek (az alkotóknak és az államnak is) nagyszerű lehetőség volt a szakma felvirágoztatására, ezt a lendületességet pedig mind a mai napig megőrizték.

Az utóbbi évek filmtermése viszonylag szolid mennyiségnek mondható. 2005-ben Pål Sletaune erotikus thrillerje, a Naboer tartotta rettegésben a nemzetközi közönséget, 2006-ban jött Jens Lien Kiállhatatlanja (Den Brysomme Mannen), mely Montrealtól kezdve Sitgesen keresztül egészen Cannes-ig díjazva volt, és minden idők egyik legtipikusabb norvég filmjének tartják. Ugyancsak ebben az évben tarolt Joachim Trier Szerzőkje (Reprise), mely a norvég filmek egy újfajta érzékeny oldalát mutatta meg – Karlovy Vary-ban Trier elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat, az Európai Filmdíjak kiosztásakor pedig közönségdíjjal jutalmazták. 2007-ben jött a magyar mozikban nemrégiben bemutatott O’Horten (r.:Bent Hamer), valamint Petter Næss újabb bájos alkotása, a Tatt av kvinnen (Gone With The Woman). 2008-ból az ugyancsak nemrég bemutatott Max Manus (Espen Sandberg és Joachim Rønning filmje) számított a legnépszerűbbnek, míg 2009 még változatosabbnak mutatkozott a Náci zombikkal (Død snø, r.: Tommy Wirkola) és a Berlini Filmfesztiválon FIPRESCI-díjjal jutalmazott Északkal (Nord, r.: Rune Denstad Langlo).

Tommy Wirkola: Náci zombik / Død snø, 2009

Amint az előbb felsorolt változatos termésből is meglátszik: minden évben újabb és újabb nevek bukkannak fel a rendezői székekben, akik bizonyítani szeretnék, hogy a norvégoknál nem mindennapi buborékok pezsegnek a filmes életben. Noha a többi skandináv ország termékeivel ellentétben igen nehéz rámondani egy filmre, hogy „tipikusan norvég”, az elmúlt 100 év során mégis kialakult valami, ami különlegessé teszi őket. Legyen az komoly téma, legyen egy őrült vígjáték, akár zombikkal, vagy olvadásig fűtve romantikával, a norvégok filmekben mindig megbújik valami megmagyarázhatatlanul pajkos huncutság, ami mégis megkülönbözteti őket a többi északi nép mozgóképeitől.

Támogass egy kávé árával!
 

Kapcsolódó filmek

Friss film és sorozat

  • The Apprentice

    Színes életrajzi, filmdráma, 120 perc, 2024

    Rendező: Ali Abbasi

  • Haldoklás, de komédia (Sterben)

    Színes filmdráma, 183 perc, 2024

    Rendező: Matthias Glasner

  • A szerelem ideje

    Színes filmdráma, romantikus, 107 perc, 2024

    Rendező: John Crowley

  • Mosolyogj 2.

    Színes horror, thriller, 132 perc, 2024

    Rendező: Parker Finn

  • Venom: Az utolsó menet

    Színes akciófilm, sci-fi, thriller, 110 perc, 2024

    Rendező: Kelly Marcel

  • A vad robot

    Színes animációs film, kalandfilm, sci-fi, vígjáték, 101 perc, 2024

    Rendező: Chris Sanders

  • Nő a reflektorfényben

    Színes bűnügyi, filmdráma, thriller, 95 perc, 2023

    Rendező: Anna Kendrick

  • Vogter

    Színes filmdráma, thriller, 100 perc, 2024

    Rendező: Gustav Möller

Szavazó

Melyik kilencvenes évekbeli filmnek kellene már egy folytatás?

Szavazó

Melyik kilencvenes évekbeli filmnek kellene már egy folytatás?

Friss film és sorozat

  • The Apprentice

    Színes életrajzi, filmdráma, 120 perc, 2024

    Rendező: Ali Abbasi

  • Haldoklás, de komédia (Sterben)

    Színes filmdráma, 183 perc, 2024

    Rendező: Matthias Glasner

  • A szerelem ideje

    Színes filmdráma, romantikus, 107 perc, 2024

    Rendező: John Crowley

  • Mosolyogj 2.

    Színes horror, thriller, 132 perc, 2024

    Rendező: Parker Finn

  • Venom: Az utolsó menet

    Színes akciófilm, sci-fi, thriller, 110 perc, 2024

    Rendező: Kelly Marcel

  • A vad robot

    Színes animációs film, kalandfilm, sci-fi, vígjáték, 101 perc, 2024

    Rendező: Chris Sanders

  • Nő a reflektorfényben

    Színes bűnügyi, filmdráma, thriller, 95 perc, 2023

    Rendező: Anna Kendrick

  • Vogter

    Színes filmdráma, thriller, 100 perc, 2024

    Rendező: Gustav Möller