Számítani lehetett rá, hogy Kim Ki-duk új, velencei Arany Oroszlánnal jutalmazott filmje sokaknál kiveri a biztosítékot – akárcsak a néhány éve a TIFF-en szintén bemutatott A sziget. És a hatás valóban nem maradt el: kevés film „büszkélkedhet” azzal, hogy első húsz perce-félórája alatt csapatostul hagyják el a nézők a vetítőtermet.

A sziget volt egyébként az első Kim Ki-duk-film, amit láttam, ráadásul épp a TIFF-en. Akkor és most sem az váltotta ki a nézők „exodusát”, hogy a film nézhetetlen volna – hanem az, hogy nehezen nézhető, ha értjük a különbséget. Különösebben persze nincs miért csodálkozni: a Pietà nyitóképén egy vashoroggal elkövetett öngyilkosságot látunk, aztán egy reggeli önkielégítést, majd néhány, változatos munkagépek segítségével végrehajtott csonkítást – és még csak nem is ez a legdurvább ebben a filmben. Azért sorolom ilyen aprólékosan a kedélyborzoló mozzanatokat, mert akinek nem bírja a gyomra az ilyesmit, tényleg kerülje el a koreai mester új filmjét; akik viszont pusztán ez alapján ítélnék meg, azokra tökéletesen illik a mondás: nem látják a fától az erdőt.

Ha jól belegondolunk, Kim Ki-duk sehol nem mutatja „élesben”, a maga naturalitásában az erőszakot, viszont képes az elviselhetőség határáig fokozni a feszültséget, a pszichikai terrort, addig a pontig, amikor már nem kell látnunk, mi történik, mert már a gondolattól is égnek áll a hajunk. A film „főhőse”, szemtelen pénzbehajtó lévén (vö. „repo man”), a késői kapitalizmus halálangyalaként, kegyetlen kísértetként járja be egy munkásnegyed sikátorait, hogy időről időre feltűnjön a fizetésképtelen adósok ajtajában. Ilyenkor szenvedés, vér, boldogtalanság, szétdúlt családi fészkek sokasága marad utána, útját levágott végtagok jelzik: aki nem képes kamatos kamattal együtt visszaadni a hitelt, „munkabalesetben” elvesztett testrészeinek biztosítási díjával fizet az uzsorásnak.

Kim Ki-duk megejtő biztonsággal mozog azon a vékony sávon, amely a brutalitás és a szentimentalizmus között húzódik: a film egyik nehezen felejthető jelenetében egy férfi, mondván, hogy kell a pénz születendő gyermekének, a hitelért cserébe mindkét karját felajánlja, de azt kéri, utoljára még hadd játszhasson el egy dalt a gitárján. Rendezőnk, érzésem szerint, túl nagy hangsúlyt fektet a pénzbehajtás motívumára, a pénz társadalmunkban betöltött kérdésének boncolgatására, ezzel erősítve a film – nem tudom ezt másként mondani – társadalomkritikai mondandóját. Emögött azonban lassan kibontakozik egy mélyen megindító egzisztenciális dráma: egy önnön végtelen magányosságába zárkózott pária vergődése a személyes megváltásért.

A személyes megváltás pedig egy asszony képében jön/jöhet el számára: a nő, aki az őt csecsemőkorában elhagyó édesanyjának mondja magát, kitartó, szelíd kísértetként lép az életébe. Rettenetes próbatételeken megy keresztül a fiáért – és csak a végén értjük meg, pontosan mit is jelent ez, mit is értsünk a fiáért vállalt áldozat alatt. Az áldozat azonban – és ez is később válik világossá – kölcsönös, és előbb a megtérés (nem vallási értelemben, hanem általános életformaváltás szintjén), majd a vezeklés stációi jelölik. Ödipális elemekkel tarkított kapcsolatuk ábrázolásában a koreai direktor mindig csak annyival megy túl a tabuhatáron, hogy megzavarja a néző komfortérzetét, aztán gördíti tovább a történetet, amely egyre inkább egy bosszúthriller műfaji körvonalait látszik felölteni.

Ezek a körvonalak azonban meglehetősen képlékenyek, és Kim Ki-duk nem lenne az, aki (vagyis a világ egyik élvonalbeli művészfilmrendezője), hogyha nem tágítaná univerzális spirituális drámává, bűn és bűnhődés példázatává művét. A Pietà felkavaró és tragikus történet áldozatról, irgalomról és részvétről – különös, hogy az elmúlt évek egyik leginkább keresztényi szellemiségben fogant filmalkotását egy távol-keleti rendező tette le az asztalra. A finálé pedig a címnek is sajátos (itt most nem részletezhető) jelentésárnyalatot kölcsönöz: a megszokott szoborkompozíció átrendeződik, a mű készen áll.