Dan Chișu rendező nevének kiejtése még nem kavar vihart a román film tengerén. Tapogatózó debütje, a 2010-es WebSiteStory, majd – legalábbis az elnézőbb kritikusok szemében – az igazabb, teljesebb Ursul (A medve, 2011) című próbálkozása után idén újabb egészestés filmmel vonul be a lassan önismétlésbe fulladó román filmművészet ezeken az új hullámokon hánykolódó flottájába.
Azonban a groteszk realizmus motívumaival zsonglőrködő filmkészítők számára szomorú felismerés lehet az, hogy egy, zsenialitással nem meggyanúsítható mű akár el is sikkadhat Mungiu mesteri 4,3,2-je, vagy a minimalista-realista Lăzărescu úr halála, esetleg a „drámaian túlsikeredett”, dokumentarista hangvételű Három nap karácsonyig (Trei zile până la crăciun) című, hazai röghözragadt valóság valamely fájdalmasan nevetséges aspektusában gyökerező mozgóképsora mellett. A téma azonban nem minden, hiszen bármely film kegyetlenségét meghaladó tragédiák ezreivel árasztanak el bennünket naponta a kereskedelmi televíziók délutáni hírműsorai, és csak a kiemelten „szerencsés” sztorik részesülnek abban a kegyben, hogy a bulvársajtó ámokfutásából a művészi szublimáció vágóasztalain kerüljenek feltrancsírozásra. Itt említhetjük, hogy a közelmúltban lezajlott, horrorisztikus történések esztétizálásának szerencsés példája Cristian Mungiu A dombokon túl (După dealuri, 2012) című opusza.
Chișu azonban nem céloz ilyen magasra, és nem az egyházat, nem az államberendezkedés visszásságait dekonstruálja filmjében, hanem a romániai mindennapok nagyvárosi antihőseinek egzisztenciáiból gyűjt össze egy filmtekercsrevalót és sugározza rá a mozisötét biztonságában gyanútlanul meghúzódó szemlélőre. Emitt elemzendő filmünk a nehezen lefordítható című Și caii sunt verzi pe pereți. A megnevezés szó szerinti átültetése A lovak is zöldek a falon, de körülbelül úgy lehetne lefordítani, hogy a Sült galambra várva – és ezzel kb. összegeztük is ennek a road nélküli road-movie-nak a cselekményét. S mivel úgy ítéljük, hogy ezen film erőssége nem a fordulatos cselekményben rejlik, megengedjük magunknak, hogy apró spoilereket illesszünk cikkünkbe, tehát lelkifurdalás nélkül elmesélhetjük azt, hogy Chișu a ’89-es rendszerváltás után mélynyomorba zuhant kispolgárok meggazdagodási kísérleteiről beszél. Meséjét két szokatlan „páros”, a beszélő nevű Buzilă és Tocitu, valamint Marius és Cosmina sorsepizódjaiba sűríti. Az eléggé sikerült metonimikus szerkezetet azonban nem dolgozták ki túl jól, így a film, jó felütését gyakorlatilag a sírba vive, vontatottra és helyenként jelentésmentes motívumismétlésekre szűkül.
A kábítószerező, idejét klubokban és füstös lebujokban vesztegető Mariusnak a szó szoros értelemben ölébe pottyan a szerencse, amikor egy lány – a talán kicsit túlzottan szexire felpumpált Anca Florescu – egy bunkó promócióba rángatja be, amely révén egymillió eurót nyer. A film egyetlen megdöbbentő jelenete során azonban kiderül, hogy a kábítószerektől szédült fiú az általa nem is ismert apja nevével töltötte ki a nyertes szelvényt, így ahhoz, hogy a pénzéhez jusson, meg kell találnia az anyjától külön élő „öregjét”, és rá kell vegye arra, hogy belemenjen ebbe az etikátlan személyiségcserébe. A kényszerből opportunista, az öregedés gondolatától kissé begörcsölt Cosmina, kihasználván a fiú gyámoltalanságát és anyagi kiszolgáltatottságát, ráveszi azt arra, hogy együtt induljanak el, és keressék fel a Romániában lakó összes Tocitut, hogy hátha valamelyik elvállalná a nyertes szerepét. Keresésük azonban nem egy nemes quête, hanem amatőr nyomozás, amelynek izgalmából azonban sajnos a néző szinte semmit sem érez, hiszen szaggatottan, rosszul időzített „belépőjű” jelenetekből kell kiraknia a tulajd onképpen kétségbeesett kutatást, amelyből azonban csak néhány taxibelsőt, egy groteszk „ágyjelenetet” (ne gondoljunk itt nemiségre! ) és a pattanásaiból alig helyrejött Marius (Ionuț Vișan) arcát láthatjuk, zavaróan hosszú ideig kitartott és funkciótlan nagytotálokba merevítve. Marius és Cosmina között tulajdonképpen egyedül az elengedhetetlen „ablakban csóré csajt meglesős”, amerikanizmusra hajazó jelenet ígéretes csak esztétikai szempontból – ennek a nemzetközi film-vándormotívumnak ezen hazai adaptálásába tudott egyedül feszültségfokozó jelentést sűríteni rendezőnk, míg a többi, még a „vonaton beszívva csókolózós” is szürkére, nézhetetlenül szikárra sikeredett.
Az ő kutatásaikkal párhuzamosan zajlik a munkahelyéről, számítógépes szakértelem hiánya miatt frissen elbocsátott Tocitu – akit az ügyesen játszó Adrian Titieni alakít – és a hazai filmekben archetipikus, lépcsőházi iszákos ezermester, Buzilă (a szerep számára tökéletes megjelenésű Tudor Smoleanu) hullámzó barátságának szomorúan eseménytelen története. Amint hamar megsejti a néző, Tocitu azonos azzal az férfival, akit Mariusék keresnek, ám ő nem gyereke érkezését várja – pedig még mindig a lepattant és a véghetetlenül giccses nippekkel teletömött lakása falán tartja bájosan falusi stílű esküvői fotóját, hanem egy, az általa nem ismert működési elvű, emiatt mitikusnak tekintett számítógépen érkező, egymillió font nyereményt ígérő, spam-e-mail miatt ég lázban. Antihőseink találkoznak a kiszámíthatóvá sekélyesedett történet végén, ám közel sem egy katartikus jelenet folyamán. Ez annyira hirtelen csattan a néző arcába, és azután oly hirtelen ér véget a film, amelynek még bele sem tudtunk melegedni a kommunista reminiszcenciákat a termopánnal ötvöző lakótelepi hangulatába, hogy a bársonyszékből kikászálódva döbbenünk csak rá, hogy bizony helyenként csak azért voltunk képesek szemünket a vásznon tartani, mert odavonzotta azt a Paul Ilea álltal jegyzett, stílusosan parodisztikus hangsáv. Emellett a szétcsúszó forgatókönyv hiányait kitűnő vágóképekkel is próbálja ellensúlyozni rendezőnk, ám a Gyarmath Ovidiu által fényképezett néhány sikkes snitt nem képes arra, hogy túllendítse esztétikai ingerküszöbünkön ezt a jól induló, de később sajnálatosan elvesző filmet.
Összegzésként csak annyit mondhatunk, hogy Chișu rossz lóra tett, amikor a komcsi tömbházak hámló falaira álmodott, egyre fakulóbb zöld színezetű pacikra fogadott.
