Újabb filmélményeink a TIFF-ről: két dán csetlés-botlásai Buenos Airesben, egy dél-koreai exhóhér vallomásai, egy indiai háziasszony és egy istennőszoborra irányuló, őrült birtoklási vágya, valamint egy szexuálisan túlfűtött tinédzserlány, avagy mennyi baj van szerb szomszédainknál.

Ole Christian Madsen: SuperClásico / Bor, tangó, kapufa, dán, 2011, 99 perc

[3x3] A Bor, tangó, kapufa címmel Magyarországon már vetített vígjáték az Ole Christian Madsen rendezőt bemutató kategória három filmjének egyike, Dánia tavalyi nevezése az idegen nyelvű Oscarra – és már ebből is látszik, hogy az idei TIFF befogadhatóbb, műfajibb alkotásainak egyike, kellemes, laza közönségfilm. A sztori szerint Christian (Anders W. Berthelsen), a borkereskedő Buenos Airesbe utazik, hogy megkeresse válni akaró feleségét, Annát (Paprika Steen), aki egy ottani focisztárral jött össze; s magával viszi kamaszfiukat, Oscart is. A recept már papíron is működik: a mulya, szőke dán és az temperamentumos argentin főváros kontrasztjából csakis vicces helyzetek születhetnek. A film Christian férfivá válásának filmje is lesz, s ebben fontos szerepet kap a felszarvazott férjet nagylelkűen befogadó, harsányan katolikus focisztár és annak idősödő, de annál tüzesebb házvezetőnője is. Ha ez nem elég, a folyamatosan minden lefotózó, a dögmelegben is bőrkabátban sétáló Oscar is egyfajta férfiasodási ceremónián vesz részt, így aztán a dél-amerikai nap jó hatással lesz a dán fiúkra.

Madsen filmje klasszikus narratívával, jól körvonalazott karakterekkel, bevált szituációs humorral és jó arányérzékkel hódít magának nézőt, de különösebb rizikók nélkül. Így hát aztán csak az újszülöttek fogják a legnagyobb lelkesedéssel fogadni, de azért a sok filmet látott öreg rókák sem fognak unatkozni rajta, főleg mert három nyelven pörög az egész: dánul, spanyolul és angolul, ami plusz humorforrást szolgáltat a sokszor látott sztorinak. Ja és hogy mi a címet adó SuperClásico? Hát természetesen az argentin focikupa döntője, a dél-amerikai soccer-Superbowl, és a mérkőzést megvívó két csapat rajongói pont annyira utálják egymást, mint Kolozsváron a CFR- és az U-drukkerek. Úgyhogy máris van még egy azonosulási felületünk. Ha nem akarjuk azt a bizonyos másik személyt extrém élményekkel sokkolni, akkor beülhetünk erre a filmre, pont egy péntek esti, főteres, sok emberrel nézendő vígjáték, amin többet mosolygunk, mint röhögünk. (jbn)

Még vetítik: június 8., péntek, Főtér, 21:45.

Sun-mi Park: Gan-jeung / A Confession, dél-koreai, 2010, 96 perc

[Emberek és istenek] Az ember hitét könnyű lerombolni, de mi történhet azzal az emberrel, akit az élet arra tanít, hogy képes legyen hátat fordítani bármiféle rend hitének? És mi történne azokkal, akik már nem látnak rendet egyik hit vallásában sem? Erre próbál Su-min Park válaszokat keresni első nagyjátékfilmjével, de ami talán még nagyobb reményeket fűz a nevéhez, az maga az a tény, hogy egyáltalán volt merészsége a Bergman és Tarkovszkij által megszentesített hitbéli kérdéseket újrafontolni egy sajátos ritmusú és tónusú történetben.

Park Duk-joon gondterhelten tekint vissza a múltjára, amint eszébe jut, hogy fiatal korában vallatásra és emberek kínzására alkalmazta a dél-koreai állam. Nyugdíjazása után egyéb nem maradt számára, csak magába zárkózott lelke békéjének keresése. Körülötte mindenki a keresztény hitvallás mentsvárában lelt biztonságra (fura, hogy mennyire trendi Jézus Krisztus arrafele), ő egyedül pedig képtelen megbékélni azzal, hogy lelki egyensúlyát csak az őszinte istenhite szolgálhatja. A döntés nehezen tud megszületni benne: vajon ő a világ igaz áldozata vagy mindazok, akik hitükbe kapaszkodva vigasztalják magukat? Erre a feszültségre épít a cselekmény, amelyben a főhősnek az isteni állapottal való találkozása mindig ízléses jelenetekbe van tömörítve. A fiatal alkotó finoman újrakontextualizálja a fenségessel való kapcsolatteremtést, és mindezek mellett ragaszkodni látom a dél-koreai filmkultúrából merítkező tartalmas és rendezői eszközként működtetett agresszióhoz.

Akárhányszor dél-koreai filmet nézek TIFFen, csak egyetlen kérdésen rágódom: mi a különbség az „eurófesztiválos” és a dél-koreai filmek között? Fesztiválokra gyártott európai művészfilmben ha baj van, akkor nem is kell igazán félned, hiszen tudod, hogy bármilyen mozgóképes félelmed a rendező konstruálta... és ez amúgy is csak egy film. Távol-keleten pedig mindig érdemes a félelmet bekebelezni, hogy ezúton is jobban és közelebbről megismerhesd magad. Ez a finom különbség emeli ki ezt a filmet is a többi német, dán, és akármilyen produkció közül mindannak ellenére, hogy a katartikusnak ígérkező élményem egyedül a rossz helyszín (Művész mozi) és a rettenetes minőségű váltottsoros (interlaced) mozgóképek miatt nem teljesülhetett be. Emiatt csak az igen kíváncsi nézőknek merem ajánlani, akik azt is kibírják, hogy tizenöt percenként „CJ Entertainment 2010” vízjel bukkanjon fel az amúgy is nézhetetlen minőségű videó közepére égetve. (ij)

Még vetítik: június 6., szerda, Odeon Cineplex 5, 22:45 (O confesiune).

Karan Gour: Kshay / Corrode, 2011, indiai, 92 perc

[Emberek és istenek] Sokat ígérő Karan Gour első nagyjátékfilmje, a Megszállottság (Kshay). Számos zsűri tetszését elnyerte az amerikai kontinensen és a plakátja szerint tökéletesen illeszkedik a TIFF Istenek és emberek válogatásába. A főszereplő nő, Chayya, művészi hajlamokkal rendelkező háziasszony, aki boldogan él férjével mindaddig míg meg nem látja egy boltban Lakshminak, a termékenység és bőség istennőjének befejezetlen szobrát. Onnantól kezdve apránként bekattan, és mindent feláldoz azért, hogy ennek a szobornak a tulajdonába kerüljön.

A rendező vallomása szerint azért volt izgalmas számára a rögeszmével, illetve megszállottsággal foglalkoznia a filmjében, mert az ember az egyedüli élőlény, akinél megfigyelhető ez a jelenség. Négy év alatt Karan Gournak minden bizonnyal volt ideje kigondolni az összes részletet és sokmindenben sikerült elkapnia az őrület lényegét. Igyekezett például Chayya szempontját az „istennő tekintetén” keresztül érzékeltetni. A fiatal háziasszony tudja, hogy Lakshmi mindenütt látja; ezért akárhányszor meglátja egy ábrázolását, legyen az egy piaci árus pénzes dobozán levő lehúzós vagy egy fiatalember füzetborítójának ábrázolása beállítás-ellenbeállításban mutatják be nekünk képzelt cinkosságukat. Ezen a sikeres ötleten túl kivételesen szép a film a fekete-fehér kontrasztos képi világa, amelyben kiéleződnek a végletek. Valószínűleg ezért éreztem gyakran túlzásnak a hanganyagot – amivel ugyancsak a megszállottság és a normalitás, a zavartság és a harmónia pillanatait próbálták ábrázolni. Csak éppen a normalitás túl kevéssé van jelen. A szomszédasszony kedves szavai és kellemes gesztusai és a férj film eleji jelenetei kevésnek bizonyulnak az egyensúly helyrebillentéséhez és a többi, alkalmankénti szereplő meg karikatúraszerű, ezért lehet, hogy jobb lett volna ha teljesen elrugaszkodik a valóságtól és teljesen egészében követi Chayyát az őrületbe. (nbg)

Még vetítik: június 8., péntek, Odeon Cineplex 6, 17:45. (Obsesia)

Maja Miloš: Klip / Clip, 2012, szerb, 100 perc

[Verseny] FELHÍVÁS: Ez a szöveg szókimondó szavakat is tartalmaz. Csak tizennyolc éven felüli olvasóknak ajánlott. Először azt hittem, hogy a „bezzeg a mi időnkben” fájdalma ihlette a filmet, de kiderült, hogy a film alkotója, Maja Milos kb. velem egyidős lány lehet, így aztán kialkudtam magammal azt, hogy inkább csak a trendi európai művész-fesztiválfilm újabb tipikus alkotása. Hogy miért érdemes kihagyni sajnos nem tudom ebben a kis terjedelemben méltón, a teljesség igényével részletezni, de néhány dologra kitérek, és már annak is örvendek, ha pár nagyérdeműt sikerül lebeszélnem erről az „élményről”. 

Először is lehet hogy nem áll fenn a probléma, de nagyon úgy tűnik, hogy az alkotó annyira jártas a témájában, mint mondjuk én a csecsen szabadkőműves páholyban. A sztori alapján Szerbiában minden tizenötéves lány nimfomán kurva, a pasasok meg úgy unják a szexet, hogy komolyan foglalkoztatott a film alatt egy szeretetmissziós szeximport szerencsétlen széparcú szerb szomszédaink megsegítésére. A másik fontos ejnye bejnye az úgy-e a Facebook meg a kamerás telefonok, mert azóta ezek a hülye szerbek nem tudnak szexuálisan létesülni, csak ha ezt filmezik közben. Az egyik összefoglaló jelenetben a lány felkönyörgi magát a fiúhoz kis durva szex reményében, de az inkább nekifog számítógépes játszani. A lány kétségbeesésében a fiú elé teszi a mobiltelefonját, hogy mutat egy videót („Klipet”), a videóban pedig a kicsi pinája látható, meg az ujja... maszturbál. Erre a srác előrántja a farkát, de a lány hiába szeretné befalni végre a hőn áhított szerszámot, mert a srác úgy gondolta, hogy csak maszturbálna. Mennyi baj van.

A rendezőnő azt állította, hogy filmje egy romantikus, szerelmi történet szenvedélyekkel túlfűtötten. Szerintem meg egy szociodráma jelmezbe elcsalt szociopata énfilm, és hiába hangsúlyozta Maja Miloš azt, hogy nem akart ítélkezni, mert filmje pont hogy ítélet, sarkítás, egyoldalú féldimenziós műbalhé. A végén aztán a srác majdnem eltöri a lány orrát, mert féltékeny, majd a vérző csajjal csókolózik egy szenvedélyeset. Hülye nász az avaron, ja és szándékosan voltam spoileres. Bocs. (obl)

Még vetítik: június 5., kedd, Győzelem mozi, 22:15; június 10., vasárnap, Odeon Cineplex, 12:15. (Clip)