Mesélik, hagy a fiatal francia rendező, François Ozon kisfiúként tanúja volt, amint egy magányos asszony a tengerparton kétségbeesetten a hullámokat figyelte, míg mellette helikopter húzott el, a parti őrség kapkodó embereivel. A nő elveszített valakit. Mesélik, hogy a kisfiú nem tudott szabadulni a nyomasztó élménytől, s évtizedek múltán, feltörő filmesként megörökítette azt. Mesélik, így született A homok alatt (2000) című film, amit azóta nagy sikerrel vetítenek a mozik, szerte a kontinensen.

Monsieur Ozon az utóbbi évek talán legígéretesebb felfedezettje Európában, neve lassan védjeggyé válik. Fiatalon, mindössze harmincöt évesen olyan alkotásokat tudhat maga mögött, mint a Vízcseppek a forró kövön (1999) vagy a 8 nő (2001). Filmjei eddig alapjaiban rengették meg a bevett normákat, s a rendező ezzel legalább annyi nézőt és kritikust állított maga mellé, mint amennyit az ellenlábasává tett. A most bemutatott A homok alatt című film viszont osztatlan sikert aratott. Korábbi filmjeihez hasonlóan ebben is a Nőt állítja középpontba. A Nőt, aki valamilyen módon elveszíti a Férfit, s magára marad. Míg azonban Ozon előző alkotásainak története adaptáció, a forgatókönyvet most a már fent említett anekdota szerint írta.

Egy középkorú, párizsi házaspár vidéki házukba indul nyaralni. Az asszony, Marie (Charlotte Rampling), csinos, vidám, a férj, Jean (Bruno Cremer), fáradt, törődött. Nincsenek dialógusok, üres mondatok, az együtt töltött évek csendje az, ami összetartja a párt. A már ösztönös gesztusok, mozdulatok, bevett szokások. Másnap a tengerpartra mennek, ahol a férj úszni indul, s ahol aztán elveszik. A sikertelen keresést követően a nő visszatér Párizsba, hogy megpróbáljon szembenézni új életével. A film gyakorlatilag csak ekkor kezdődik, valójában a fokozatosan elmagányosodó, tragédiájával megbékélni képtelen asszony hétköznapjairól szól. Bár a felbukkanó alakok, rokonok, ismerősök erősen sematikusak, szürke árnyként, igazi mellékszereplőként csak felerősítik az angol Charlotte Rampling (Kémjátszma, A galamb szárnyai) játékát, aki lenyűgöző alakítást nyújt. A fájdalomba majdnem beleőrülő tanárnő szerepében megkapó visszafogottsággal tölti be a vásznat. Rendező és színésznő oly tökéletes harmóniája ez, amelyet ritkán láthatunk. Nincsenek „nagyjelenetek”, kitörések, megrendítő dialógusok, melyek olyan jellegzetessé és egyre kiszámíthatóbbá, átélhetetlenebbé teszik a tengerentúlról, illetve az Európából is jócskán érkező drámadömpinget. És éppen ez az oka, hogy a film hangulata annyira „hétköznapi”, a szó legnemesebb értelmében. Ozon nem esett túlzásokba, nem szélsőséges. A világot és a benne örülő és őrlődő embert sem jobbnak, sem rosszabbnak nem ábrázolja, mint amilyenek. A forgatókönyv, lecsupaszított egyszerűsége ellenére vagy éppen előnyére, kecsesen veszi a bonyolult téma állította akadályokat.

A hazatérő Marie, bár megpróbál beilleszkedni addigi életébe, sőt egy új viszonyt is kezd a „mesterkélt” Vincenttel (Jacques Nolot), nincs tisztában a valósággal. Nem akarja látni azt. Mivel a holttestet nem találták meg, képtelen eldönteni, férje meghalt-e vagy „csak” elhagyta, mint azt az anyós olyan kíméletlen természetességgel menye szemébe is vágja. A film maga is sokáig nyitva hagyja a kérdést, a férfi ugyanis újra és újra megjelenik a vásznon, előbb magát a nézőt is megzavarva, majd az előbb finom, majd egyre erőteljesebb utalások, jelek nyilvánvalóvá teszik, hogy csupán az asszony képzelgéseit látjuk. Ezek a jelek pedig a néző régi gyanúját támasztják alá. Marie nem azért képtelen túllépni gyászán, mert oly nagyon boldog és harmonikus házassága lett volna, sokkal inkább be akar pótolni valamit, félelme, hogy férje esetleg elhagyta őt, nem hagyja nyugodni. Annak ellenére sem, ami a néző és az asszony ismerősei számára nyilvánvaló, s amit legkésőbb a rendőrség is minden kétséget kizáróan igazol: Jean vízbe fulladt. A Marie-t játszó színésznő arcán mindeközben megdöbbentően árnyaltan jelennek meg a karakterben lejátszódó legkisebb rezdülések is.

Mindezt az ismét kiváló operatőri és rendezői munka is segíti, hiszen a beállítások ereje szétfeszít, ugyanakkor viszont a telt, lágy, mondhatni asszonyi színek szinte simogatóan hatnak. Úgy tűnik, Ozon vonzódik a vásznon megjelenő vörös-fekete párosításhoz is, ugyanis a 8 nőben szereplő Fanny Ardant szólójához hasonlóan A homok alatt is játszik a két színnel. Ráadásul micsoda képekben! A randevúról hazatért, sötét (fekete) lepellel takart ágyon fekvő vörös ruhás asszony jelenete nemcsak a kortárs, naturalista erotikumábrázolásokat szárnyalja túl, hanem esztétikai élményt is nyújt, majdnem festészetet a vásznon.

Emellett külön érdekesség, hogy ha öntudatlanul is, de Ozon egy néhány évvel korábbi film, az 1996-os Egy hölgy arcképe című alkotás hasonló jelenetére játszik rá. A cselekmény szintén egy vergődő nő sorsát követi, bár Isabel Archer konfliktusa a kor elvárásai és saját személyisége közt feszül. Abban a bizonyos jelenetben az Isabelt alakító Nicole Kidman fekszik végig ágyán, hogy udvarlói képzeletben, ám a vásznon annál valóságosabban becézgessék. Míg viszont ott a három férfi teljes alakját láthatjuk, A homok alatt Marie-ját csak kezek simogatják, bár sejthető, hogy azok az asszony életében szerepet játszó két férfi, a férj és a szerető kezei.

A jól előkészített végkifejlet egyre mélyebb kétségbeesésbe rántaná hősnőnket, Ozon azonban nem hagyja elveszni. A nő számára lélektanilag megrázó szembesítés talán éppen bájtalan realizmusával lógna ki a filmből, azonban a korábban megfelelően elhelyezett jelek és a színésznő játéka megmenti a hangulatot a végső elkomorodástól. Mikor Marie az utolsó képsorokon lesétál a tengerpartra, ahol utoljára látta Jeant, a néző joggal megrémül. A nő esetleges halála porig rombolná az addig felépített, magával ragadó lélektani drámát, méltatlan befejezés lenne. Ozon azonban bravúrosabb annál, semhogy ilyen hibát vétsen, és filmje befejezését nyitva hagyja. Marie a távolban felismerni vél valakit, és futni kezd. El, tova a fövényen, maga mögött hagyva könnyeit, fájdalmát és a valóságot.